„A felek nem hazudnak: őszintén másként értelmezik a nemzetközi jogot” – írja az Izvesztyijában Konsztantyin Koszacsov jogász kandidátus, a Szövetségi Tanács (a moszkvai törvényhozás „felső háza”) külügyi bizottságának elnöke.
A kormánypárti lapban kommentárok egész sorozata ünnepelte a Krím visszacsatolásának évfordulóját. Alekszej Martinov politológus azt hangsúlyozta, hogy Oroszország eredetileg háborúban szerezte meg a Krímet és vele a kijáratot a meleg tengerekre, majd háborúkban kellett megvédenie, de a félsziget most először békés úton, népszavazás révén szakadt el Ukrajnától, és lett Oroszország része. A felségjelzés nélküli zöld gyakorlóruhában megjelenő fegyveresekről nem tesz említést, igaz, ők még a népszavazás előtt érkeztek a helyszínre.
Kollégája, Georgij Filimonov ismerteti, milyen jelentős javulást hoztak máris az orosz beruházások a krímiek életében, majd érzékelteti a történtek lélektani fontosságát: a Krím Oroszország „ölelő karjaiba” visszatérve maga is „friss fűtőanyaggal látja el az orosz történelem reaktorát”, megalapozván „az orosz újjászületés új korszakát”, ugyanis a Krím „Oroszország lelke”.
Konsztantyin Baharjev krími politikus, ma orosz parlamenti képviselő, arra emlékeztet, hogy a Krímben a lakosság nagy többsége már 1991-ben is az önálló jogalanyiság mellett, vagyis az Ukrajnához tartozás ellen szavazott, de annak a népszavazásnak az eredményét nem sikerült érvényesíteni. „Huszonhárom év után állt helyre a történelmi igazság”, írja Baharjev, és hozzátette, hogy az azóta eltelt három év nagyobb pozitív változásokat hozott, mint az Ukrajna kötelékében eltöltött több mint két évtized.
Kaszacsov is pontosan így vélekedik, de nyugati parlamenti politikusokkal találkozva azt tapasztalja, hogy a külvilág egészen másképpen látja a dolgokat. A nyugatiak azt vetik az orosz kormány szemére, hogy Ukrajnával szemben felrúgta a második világháború óta érvényes főszabályt, miszerint a határok márpedig sérthetetlenek. Tényleg?, kérdez vissza Kaszacsov. Koszovóban is azok voltak? Sőt, a Nyugat már évekkel korábban sietve ismerte el a Jugoszláviából kiszakadó Szlovénia és Horvátország függetlenségét, majd követelte ki Bosznia, Macedónia és Montenegró elszakadásának elismerését is Belgrádtól. Koszovó ügyében pedig egyenesen háborút vívott Szerbia ellen a határok megváltoztatásának céljából.
A Metazinban is sokszor volt szó róla, hogy Koszovó példája veszedelmes precedensként szolgálhat későbbi vitákban, amelyekben Oroszország érintett lehet. Ukrajnáról akkor nem volt szó, de a Grúziához tartozó, ám kiválni készülő Dél-Oszétia és Abházia esetéről nagyon is. Ma mindkettő státusa vitatott, miután az orosz katonaság oltalma alatt Oroszországhoz csatlakoztak. Az Ukrajnával határos Moldovából pedig a Dnyeszteren túli terület szakadt ki és működik gyakorlatilag orosz exklávé módjára, miközben a nemzetközi közösség Moldávia részének tekinti.
Kaszacsov megállapítja, hogy ily módon a Nyugat tetszése szerint válogatja meg, mikor érvényes a népek önrendelkezési joga, és mikor a határok sérthetetlensége. Például Csecsenföld ügyében Oroszországot rengeteg bírálat érte, amiért nem engedte kiszakadni a csecseneket. Az oszétoknak viszont nem lett volna szabad elhagyniuk Grúziát, mivel Grúzia a Nyugat barátja és NATO-tag szeretne lenni. Hasonlóképp, a kelet-ukrajnai oroszoknak nincs joguk kikiáltani függetlenségüket, mivel Ukrajna a Nyugat felé orientálódik. Márpedig, érvel Kaszacsov, az olyan szabály, amelyet nem tartanak be, elhal. Azt javasolja tehát, hogy a nemzetközi közösség alkossa meg az új kor szabályait, éspedig az ENSZ alapelvei alapján. Így létrejöhetne egy új helsinki megállapodás, amely hosszú időre szavatolná a békét és a biztonságot. Csak az nem világos Kaszacsov fejtegetéséből, hogy a határok befagyasztása legyen-e a főszabály, vagy a nemzeti önrendelkezés. Csecsenföld esetében az előbbi, Ukrajna esetében az utóbbi?