Az ember tudni akarja, mi van a dolgok mögött. Erre való a tudomány. Akinek azonban nincs rá lehetősége, miért ne kereshetne egyszerűbb magyarázatokat? – kérdezi Julian Baggini brit filozófus a Guardianben.
Se szeri, se száma az olyan háttérhatalmaknak, amelyek egyesek meggyőződése szerint kizárólagos vagy legalább is túlnyomó hatalmat gyakorolnak a világ dolgai felett. Ezek közül egyszerre elvben is csak egy-kettő lehet igaz, mert milyen kizárólagos, illetve túlnyomó hatalom az, amely száz másikkal osztozik? Az egyik legnépszerűbb ilyen elmélet, hogy a tizennyolcadik századi bajor titkos társaság, az illuminátusok rendje irányítja a világot. És ne tessék azt hinni, hogy csupa futóbolond terjeszti. Paul Heyler, aki ötven évvel ezelőtt Kanada védelmi minisztere volt, például azzal vádolja az illuminátusokat, hogy eltitkolják azt az új technológiát, amelyet űrlények hoztak a Földre, és amely feleslegessé tenné a szénhidrogének alkalmazását az energiatermelésben. Esetleg szólhatna nekik, hogy küldjék el még egy példányban, de most már ne az illuminátusoknak, ha lehet. Baggini azonban nem ezzel érvel, bár, mint látni fogjuk, ő sem riad vissza egy kis csipkelődéstől. Azt kérdi, vajon az illuminátusok miért nem látják be, ha annyira okosak, hogy sokkal több pénzt kereshetnének a forradalmian új technológiával, mint az ósdi fúrótornyokkal és rétegrepesztéssel. Rejtély. De hisz’ éppen ez a bizonyíték a titkos hatalmukra: ha nem volna rejtelmes, akkor nem is lenne titkos hatalom. Bevallja azonban, hogy a gúnyolódással csak magunkat igyekszünk megnyugtatni: lám, nem ment el teljesen az eszünk, mint azoknak, akik az efféle elméleteket kiagyalják. Csakhogy valójában mi is hasonlóképp gondolkozunk, legfeljebb alacsonyabb fokon űzzük a képzelgést.
A Metazin régi olvasói találkozhattak már a problémával, akkor is a Guardian cikkezett róla, hogy néha nem is olyan könnyű eldönteni, tudományos hipotézis-e valamilyen állítás, vagy összeesküvés-elmélet. Baggini azt fejtegeti, hogy a világ bonyolultsága elviselhetetlenül értelmezhetetlen, ha nem találunk benne rendszert. És a helytelen hipotézis sokkal kisebb kockázattal jár, mintha visszariadnánk egy helyes felismeréstől. Például ha nem jövünk rá, hogy a növények víz nélkül kipusztulnak, éhen haltunk volna. Ezzel szemben, amikor tévesen azt hittük, hogy egy kos feláldozásával megbékítjük isteneinket, hát csak a hús veszett oda.
De egymással való kapcsolatainkban is nélkülözhetetlen például a nem manifeszt indítékok feltételezése. Ettől függ, meg fogjuk-e érteni a másik cselekedeteit. Hasznos azonban még a növényekkel kapcsolatban is, ahogy Daniel Dennett filozófus fogalmaz, a „szándékfeltételezés álláspontjára” helyezkedni. Ha úgy gondolunk egyes virágokra, mint amik sok napfényt kívánnak, vagy már nagyon szeretnének rügyet fakasztani, könnyebb megértenünk, mi történik velük.
Amikor aztán túlzásba visszük ezeket a természetes hajlamainkat, és ezzel működési zavarokat okozunk, azt betegségnek szokták minősíteni. De az még nem betegség, ha valaki téves hipotézist állít fel, nem néz utána, mégis terjeszti. Nincs mindenkinek lehetősége arra, hogy alapos tudományos kutatást folytasson, de érthető, ha mégis szeretne a látszat mögé pillantani. A társadalmi struktúrák dolgában ráadásul csakugyan nem pusztán azokon az embereken múlnak a dolgok, akik ott állnak a politika kirakatában. És ha valaki azt híreszteli, hogy a háttérben álló titkos hatalom a finánctőke, a gyógyszeripar, a hadiipar vagy a génmanipulációs központok, akkor nem szokták az illetőt bolondnak nézni. Az ilyen emberek valóságot látnak, jóllehet kizárólagos hatalmat tulajdonítanak egy részleges befolyásnak. Szegény Heylert viszont bizony bolondnak nézik a földönkívülijeivel meg az új energiatermelő technológiájukkal. Pedig pontosabb volna azt mondani, hogy őbenne és a hozzá hasonlókban fizetjük meg természetes és hasznos kíváncsiságunk árát.