„Amikor ellenfelei vannak hatalmon, úgy érzi magát az ember, mintha idegen megszállás alá került volna” – olvassuk a Wall Street Journalben James Davison Hunter szociológiaprofesszor szavait.
Hunter gondolatait James Willis idézi, aki – mielőtt beszámolna arról, miként vélekedik Hunter a kultúrharc mai állásáról – visszatekint 1991-re, amikor a fiatal szociológia-tanár először nevezte így az amerikai értelmiséget és középosztályt megosztó küzdelmet. A hagyományos ideológiai ellentét az Egyesült Államok protestánsait állította szembe a katolikusokkal. Ennek azonban a hatvanas évekre vége lett, a protestáns konszenzust felváltotta a zsidó-keresztény örökségre épülő konszenzus. Ezzel azonban nemhogy az örök béke nem köszöntött be, de még élesebb választóvonalak keletkeztek. Az új témák: az abortusz; szabad-e óvszert osztogatni a középiskolákban; hős volt-e Kolumbusz Kristóf vagy gonosz, és így tovább. És akik egymással szemben álltak: a különböző felekezetek konzervatívjai az egyik oldalon, illetve a vallásos progresszívok és a nem vallásosak a másikon. Az erősen konzervatív republikánus Pat Buchanan egy évvel később átvette a kifejezést, és egyben világhírűvé is tette, amikor a republikánus elnökjelölő gyűlésen George W. Bush kihívójaként azt fejtette ki, hogy vallásháború, kulturális háború zajlik, amely éppoly sorsdöntő lesz Amerika jövőjére nézve, mint a hidegháború volt.
Hunter nem a politikai harc eszközeként használta a kultúrharc kifejezést, de lát rációt abban, amit Buchanan mondott. A társadalmi csoportok identitását ugyanis nemcsak állítások határozzák meg, hanem tagadások is. Amerikáét nagymértékben az szabta meg, hogy a Szovjetiunió antitézisének tekintette magát. Amikor ez az ellenségkép eltűnt, s ráadásul vele a baloldal gazdasági elképzeléseinek hitele is megroppant, az identitáshoz új ellenfélre volt szükség, és ezt találják meg a felek a kultúrharcban. Az egyik fél az egyénen kívül látja az erkölcs forrását, és igyekszik fenntartani a folytonosságot a múlt igazságaival. A másik elutasít minden eleve adottnak feltételezett tekintélyt, és a szabadságot tekinti elsődlegesnek, kivált azon csoportokét, amelyeket rossz szemmel néz a hagyomány.
A konzervatívok gyakran járnak sikerrel a politikai küzdelemben, de az intézmények többségében a progresszívok kerültek fölénybe. Az elmúlt fél évszázad egyetemi robbanása révén hatalmas tömegek kerülnek ki a felvilágosodás világias örökségét képviselő felsőoktatásból. Maguk mellett tudhatják a nagy kulturális intézményrendszert a filmstúdióktól a kiadóvállalatokon át a hirdetőcégekig. Ezek „állítják elő” a kulturális termékeket, és e réven a progresszív értékek „normatívvá válnak”.
A felső és az alsó rétegek között egyre nő a szakadék. Ha valaki meg akar kapaszkodni a középosztályban vagy feljebb szeretne jutni, el kell fogadtatnia magát azokkal az intézményekkel, amelyek erre hitelesítenek. Ezek pedig a progresszív értékeket képviselik.
Mindennek az az eredménye, hogy a vezető osztályok értékrendje elszakad a tömegekétől, és egyben zárt rendszerré válik. A Harvard Law School például a sokféleséget hirdeti, de ez olyan sokféleség, amelyben mindenki pontosan egyféleképp látja a világot. A másik oldalon viszont a kultúrharc hevében a mélyen vallásos csoportok olyan magatartást is elnéznek táboruk vezetőjének, amelyet egyébként elítélendőnek tartanak. A kultúrharc mindkét oldalon igazolja az elvektől való eltérést.
Hunter úgy látja, hogy a progresszív tábor nagy előnyre tett szert a kultúrharcban, és feltételezi, hogy a nagy intézményi kultúrfölény a politikában is megmutatkozik majd. Erős túlzásnak tartja azonban egy progresszív kollégája véleményét, aki szerint „már csak a felmosás van hátra” a konzervatívok veresége nyomán. Abban bízik, hogy ahogy a korábbi ellentéteket, az amerikai társadalom talán ezt is fel tudja majd oldani. Csak aztán nehogy az egyik szakadék áthidalása után, akárcsak a múltban, még mélyebb árok keletkezzen.