„A vallási ideológia, a társadalmi tabuk, a hagyományos törzsi struktúrák hamar felülkerekedtek” – írja Saleh Ben Odran a francia Slate magazinban.
A hatvannyolcas lázadó szellem elsősorban a frankofon arab országokban hatott, vagyis Szíriában, Tunéziában, Marokkóban és Libanonban. A marokkói konzervatív monarchia titkosrendőrsége nem sok teret adott neki, és Ben Odran nem is említ példát 1968 marokkói hatására. Szíriában, Tunéziában és Algériában világinak, vagy legalábbis antiimperialistának számító és minden ellenállást kíméletlenül felszámoló rezsimek működtek. A diáklázadás a hatvannyolcas antiimperialista jelszavakkal lépett fel, ezért kezdetben hallathatta hangját, mivel azonban az elnyomó hatalom ellen támadt, hamar a rezsimek által felállított igen szűk korlátokba ütközött.
Kezdetben az arab világ azért fogadta ellenségesen a párizsi 1968-at, mert De Gaulle tábornok, a Francia Köztársaság elnöke arabbarát politikát folytatott, és az Izraelt elítélők táborához csatlakozott. A hivatalos arab sajtó eleinte arra gyanakodott, hogy De Gaulle elleni „cionista összeesküvésről” van szó. Csakhogy a nyugati 68-as diákmozgalomról hamar kiderült, hogy erősen palesztin-barát. Mindenfelé palesztin szolidaritási csoportok alakultak, Izraelt pedig a lázadás résztvevői a világimperializmus közel-keleti bástyájának tekintették és mélységesen elítélték. Ezért aztán az arab világ fiataljai közül sokan arab nacionalista érzelmektől fűtve csatlakoztak a hatvannyolcas lázadókhoz. A szerző ezt a megállapítást Farouk Mardam-Beytől, az arab világ kutatójától idézi, aki 68-ban maga is Párizsban volt, s aki a hetvenes évek közepe óta nem mehet haza Szíriába, mert a rezsim ellenségének számít.
Mardam-Bey úgy fogalmaz, hogy a társadalmi reformköveteléseknek, amelyek a hatvannyolcas mozgalmat jellemezték, a „szexuális felszabadítástól” a „nők felszabadításáig” nem volt mozgósító erejük az arab világban. Antiimperializmus dolgában azonban a Szíriában, Irakban, Líbiában kiépülő diktatórikus rezsimek többet tudtak nyújtani, mint a diákmozgalmak. Lázadásnak pedig a muzulmán fanatizmus jobb táptalaj volt, mert a lakosság nagy tömegeinek ismerős hagyományra hivatkozott. Egyiptomban a sok évtizedes múltra és elnyomatásra visszatekintő Muzulmán Testvériség, Libanonban az 1982-ben létrejött Hezbollah vonzott nagy tömegeket. Ezek a mozgalmak az önfeláldozásra is nagyobb teret nyitottak, és talán ezért is csatlakozott hozzájuk sok egykori 68-as lázadó diák. 2011-ben, az arab tavasz lázongásaiban a 68-as nemzedék, amely közben vezető pozícióba került Nyugaton, az egykori szabadságvágy újraéledését üdvözölte, de hamar kiderült, hogy végső soron csak az iszlamista szélsőség újabb hulláma indult el akkor.
Ez a hullám vezetett el 2014-ben az Iszlám Állam létrejöttéhez, amiről Saleh Ben Odran azt írja, hogy végleg eltemette mindazt, ami a 68-as baloldali lázadásból még megmaradt az arab világban. Néhány régi 68-as azonban nem adja fel a reményt. Mardam-Bey például úgy nyilatkozik a Slate-nek, hogy az arab világban újra és újra megjelennek az olyan fiatalok, akik a nyitottságot képviselik. Nem mintha az egykori franciaországi lázadók, akik követendő példának tekintették Mao kulturális forradalmát, különösebben nyitottak lettek volna, de az kétségtelen, hogy szembeszálltak a fennálló rendszerrel.