„Az internetóriások hasznot próbálnak húzni személyes adatainkból, és a kormány is mindent elkövet, hogy megfigyeljen minket. Valójában azonban nem a magánszféránkat féltjük” – olvassuk a Matazinból is ismert Louis Menand konzervatív liberális eszmetörténész esszéjét a New Yorkerben.
Az emberek többsége nem különösebben elővigyázatos, ha a személyes adatairól van szó. Felháborodunk, amikor kiderül, hogy visszaéltek az adatainkkal, de legtöbbször még az elemi óvintézkedéseket sem tesszük meg a védelmükben. A közelmúlt botrányai, mindenekelőtt a Cambridge Analytica visszaélései nagy port vertek fel, az EU új adatvédelmi rendeletet fogadott el, ám ezektől aligha változik meg a gyakorlat – jósolja Menand. Személyes adataink átadása ugyanis kényelmes: lehetővé teszi a személyre szabott internetes tartalmakhoz való hozzáférést.
De még ha komolyan vennénk is a dolgot, akkor sem lenne könnyű eldönteni, hogy meddig terjed a magánszféra szentsége – folytatja Menand. Az amerikai elnökválasztási kampány során sokan közérdeknek tartották, hogy Donald Trump nyilvánosságra hozza adóbevallását, sőt az egészségügyi állapotáról készült orvosi jelentést is. Minden bizonnyal voltak köztük, akik húsz éve a magánélet védelmére hivatkozva ellenezték Clinton elnök idején a Lewinsky-akták nyilvánosságra hozását.
A helyzetet tovább bonyolítja a bírói gyakorlat. Menand féltucatnyi eset bemutatásával szemlélteti, hogy milyen nehezen és lassan követi a jog a technológiai változásokat. Az amerikai joggyakorlat semmisnek tekinti a törvénytelen eszközökkel gyűjtött bizonyítékokat. A lehallgató készülékek révén szerzett információ még akkor sem elfogadható, ha nyilvános helyen szerelik fel az eszközöket. Miközben jogszerűtlen egy nyilvános fülke lehallgatása, annak viszont nincs jogi akadálya, hogy a rendőrség emberei személyesen kihallgassák a nyilvános fülkéből bonyolított hívást, és aztán a hallottakat felhasználják a bíróságon. Ugyanígy, a nyomkövető eszközök telepítése nem jogszerű, a gyanúsítottak fizikai követése azonban megengedett.
A leginkább ellentmondásos kérdés a harmadik fél rendelkezésére bocsátott adatok felhasználása. Menand arra utal, hogy az amerikai joggyakorlat értelmében azon adatok, amelyeket harmadik fél rendelkezésére bocsátunk, már nem tekinthetők magánjellegűnek. Ez teszi lehetővé, hogy a rendőrség betekintsen bankszámla-kivonatainkba és lekérje a mobiltelefonos híváslistákat. Ha hozzájárultunk, hogy a szolgáltató hozzájuk férjen, akkor az állam sem sérti a magánszféránkat, amikor ezekhez az adatokhoz hozzáfér.
Mindebből az következik, hogy a magánszféra védelme szabadságunk miatt fontos – vonja le a következtetést az állammal szembeni hagyományos liberális és konzervatív álláspontot képviselő Menand. De gyorsan hozzáteszi, hogy a magánszféra védelméért mindig nagy árat kell fizetnünk, hiszen a magánélet védelme gyakran korlátozza a jogérvényesítést. Minél erősebb a magánélet védelme, annál korlátozottabb a rendőrség és az ügyészség lehetősége a bűncselekmények felderítésére és bizonyítására. A magánszféra szentsége a pitiáner bűnözőktől a jelentős vagyonokat elsikkasztó üzletembereken át a korrupt politikusokig sok mindenkit véd. Ahogyan a technika fejlődik, úgy kell újra és újra kiigazítanunk a magánélet és a közélet védelmének egyensúlyát, hangzik a végkövetkeztetés, de persze az alapkérdés mindig ugyanaz marad: mennyit engedjünk szabadságunkból és a magánszféra védelméből például a közbiztonság érdekében. Erre pedig nincs időtől és helytől független válasz.