A menekültsegítők felelőssége

2018. július 26.

A liberális hetilap publicistái kétségeiknek adtak hangot a földközi-tengeri mentőhajókat üzemeltető segélyszervezetek szerepével kapcsolatban. Elismerik, hogy sok embert mentenek meg, ám hozzáteszik, hogy a csempészek kihasználják őket, és megemlítik, hogy morális abszolutizmusuk politikai szempontból kártékony. A baloldali sajtó őrjöng a cikk miatt.

Helyesen járnak-e el az önkéntes segítők, amikor mentik a Földközi-tengerből a menekülteket és a migránsokat?” – teszi fel a kérdést a Die Zeit két publicistája, Caterina Lobenstein és Mariam Lau.

Az elmúlt hónapokban éles vita alakult ki a földközi-tengeri segélyszervezetek körül. Az új olasz belügyminiszter nem engedi kikötni a migránsokat szállító NGO-k hajóit. Bevándorlásellenes politikusok Európa-szerte az embercsempészek cinkosainak nevezik a menekülteket mentő önkénteseket, mondván, hogy jóval kevesebb lenne a Földközi-tengeren próbálkozó migráns, ha nem lennének önkéntesek, akik európai kikötőkbe segítik őket. Vannak, akik tudni vélik, hogy az önkéntesek együttműködnek az embercsempészekkel, hogy minél több embert szállíthassanak a kontinensre. Már-már a segélyszervezeteket teszik felelőssé a rengeteg vízbe fulladt ember haláláért. Minél több embert mentenek ki a vízből, annál többen bátorodnak föl és indulnak el Európa felé – állítják a mentőhajók bírálói.

Lobenstein és Lau a segélyszervezetekkel szembeni érvek többségét alaptalannak vagy legalábbis eltúlzottnak tartja. Bár az érv elsőre logikusnak tűnik, nem állapítható meg összefüggés a Földközi-tengeren működő menekültmentők és a migránsok száma között. Mint az Oxfordi Egyetem kutatói rámutattak, a legnagyobb menekülthullám idején egyáltalán nem voltak még önkéntes mentőhajók a Földközi-tengeren. Arra sincs semmi bizonyíték, hogy az NGO-k jelenléte ösztönözné a migránsokat. Lobenstein és Lau  viszont biztos abban, hogy a segélyszervezetek nélkül még többen fulladnának a tengerbe. A szerzők alaptalannak tartják azon feltételezéseket is, miszerint a mentőhajók együttműködnek az embercsempészekkel, vagy hogy illegálisan, a nemzetközi vizeken túlról, a líbiai partoktól is szállítanának menekülteket.

Másrészt viszont a segélyszervezetek is csúsztatnak – folytatja Lobenstein és Lau. Az embercsempészeknek van radarkészülékük, így ismerik a mentőhajók pontos helyzetét, és feléjük navigálják a lélekvesztőket. Vagyis az önkéntes segítők akarva-akaratlan az embercsempészek kezére játszanak.

Lobenstein és Lau aggályosnak tartja, hogy az állam nem tesz eleget a menekültek mentéséért, ám azt is, hogy az önkéntes mentők az állam feladatát akarják ellátni. Hiába vagyunk elégedetlenek például a rendőrség munkájával, nem vehetjük saját kézbe a bűnmegelőzés és bűnüldözés feladatát – érvelnek a szerzők.

Lobenstein és Lau azt is kifogásolja, hogy az NGO-k a morális abszolútum nyelvén szólnak, és a nyílt határok ideológiáját képviselik. A nemzetközi jog nem ismeri el a migrációhoz való jogot, illetve csak különösen indokolt esetben, a valóban menekültstátuszra jogosultak esetében. A segélyszervezetek viszont úgy tesznek, mintha minden migráns oltalomra jogosult üldözött lenne. Sőt, leginkább a Nyugatot, az egykori gyarmattartókat hibáztatják a szegény országokban kialakult áldatlan állapotokért, és ezzel erkölcsi kötelességnek állítják be minden migráns befogadását. Közben azt hangoztatják, hogy nem jelent nagy terhet a rengeteg bevándorló befogadása – holott a szerzők szerint nyilvánvaló, hogy ez hazugság. Lobenstein és Lau szerint bukásra van ítélve az a kormány, amely ebben a szellemben cselekszik, nem akarja korlátozni a bevándorlást és kizárni az oltalomra nem jogosult migránsokat. Ha megfogadnák a menekülteket segítő szervezetek tanácsát, akkor csak a bevándorlásellenes pártok malmára hajtanák a vizet.

Ahogyan számítani lehetett rá, a cikk nagy port vert fel. A visszafogottabb kritikusok a bevándorlásellenes korszellem előtti behódolásként értelmezték az írást, mondván, hogy a szerzők lemondanak annak lehetőségéről, hogy befogadóbbá tegyék az embereket. Volt, aki felháborítónak nevezte, hogy bármilyen egyéb szempont felvetődik, amikor emberek fulladnak a vízbe. Akadt, aki úgy vélte, hogy ha a menekültek mentése tárgyilagosan vizsgálható, akkor felvethető a kérdés, vajon mi szól a cikk szerzőinek nyilvános kivégzése mellett és ellen.

A Die Zeit szerkesztősége nyilvánosan bocsánatot kért, és azzal mentegette kifogásolt eljárását, hogy a cikk nem vonta kétségbe a humanitárius segítség jelentőségét, csak a módszert, vagyis az NGO-k szerepét igyekezett vizsgálni.