„A mérsékeltek angyali kórusa hamisan szól” – írja E. J. Dionne, a Washington Post veterán kolumnistája az amerikai társadalmi megosztottság kapcsán.

Mint arról a Metazin az elmúlt években többször beszámolt, az Egyesült Államokban a nyolcvanas évek óta egyre nő a politikai polarizáció, a két párt radikalizálódó hívei pedig egyre kevésbé hajlanak a kompromisszumra. A közép kiürül, a mérsékeltek is hiszterizálódnak és szektásodnak. Mindinkább jellemző, hogy választáskor valaki ellen szavaznak, nem valakire. A politikai hovatartozás identitásbeli kérdés, a pártizmus hovatovább a rasszizmusnál is erősebb előítélet.  A két nagy párt hívei soha nem voltak olyan rossz véleménnyel egymásról, mint ma. Egy júniusi felmérés szerint a republikánusok és demokratapártiak még Kim Dzsongunról is jobb véleménnyel vannak, mint a rivális amerikai párt politikusairól. Egyes elemzők hovatovább már polgárháborút vízionálnak.

A megosztottságért sokan a politikusokat és a pártokat teszik felelőssé. A liberálisok elsősorban Donald Trump elnököt okolják. Dionne szerint azonban téves ez a megközelítés. Dionne utal Alan I. Abramowitz politológus friss könyvére, amelyben a szerző a Metazin által is ismertetett 2007-es tanulmányát kibővítve statisztikák alapján állítja, hogy a politikusok csak követik a társadalmi átalakulást. A választók – bár saját pártjukkal nem elégedettebbek, mint fél évszázada –, az ellenfélről sokkal rosszabb véleménnyel vannak. A demokraták, de főleg a republikánusok között is egyre kevesebben mondják magukat centristának. Ez még az állítólagos mérsékelt szavazókra is igaz: hiába állítják, hogy ők középen állnak: amikor az urnához kell járulni, ők is a két nagy párt egyikére voksolnak, ráadásul őket is ugyanolyan mértékben lehet mozgósítani, mint a pártok stabil szavazóbázisát. Mindebből pedig az következik, hogy a nagy megosztottság nem az elit bűne – véli Dionne.

„A szélsőségek a kompromisszumképtelen politikusok miatt erősödnek ” – veti ellen Vincent Harinam és Rob Henderson a Quillette magazinban.

A szerzők felidézik Nassim Taleb (a Metazin által is szemlézett) könyvének egyik esszéjét, amelyben Taleb kifejti, hogy a demokráciában szükségképp egy szűk elit ragadja magához a hatalmat. A többség viszonylag mérsékelt nézeteket vall, és meglehetősen passzív. Az elkötelezett ideologétáknak azonban határozott véleményük van és világmegváltó céljaik, s maguk mögé állítják a csendes többséget. Hogy miképp? A karizmatikus vezérek elkötelezett aktivistákból álló csoportot hoznak létre maguk körül. A média segítségével terjesztik szektás nézeteiket. A mérsékelt többség határozott nézetekkel nem bíró tagjai kompromisszumkészek, és hajlandók elfogadni a többségiként tálalt véleményt. Minél többen és minél hangosabban képviselnek egy radikális álláspontot, a konfliktuskerülő és a konszenzus erősítésében érdekelt mérsékelt többség tagjai annál inkább hajlamosak legalábbis hallgatólagosan egyetérteni, már csak saját jól felfogott érdekükben is. Ez pedig lavinát indít el: minél többen értenek hallgatólagosan egyet valamivel, annál valószínűtlenebb, hogy a másképp gondolkodók szót emelnek. A kritika nélkül hagyott radikális vélemény így végül valóban általánosan elfogadottá lesz.

„Amerika esetében nyilvánvaló, hogy egy rendíthetetlen kisebbség hatására vált szektássá a politika” – zárja esszéjét Harinam és Henderson.