„Olaszországban a demokrácia kiteljesedése, majd a korrupt politikusok bukása azzal a kellemetlen mellékhatással járt, hogy az állam lényegében megadta magát” – olvassuk Ernesto Galli della Loggia veterán szociológustól a Corriere della Serában.
A genovai tragédia abban az értelemben sem volt véletlen, hogy augusztusban tíz nap leforgása alatt három egészen súlyos tömegbalesetet jelentettek Olaszország útjairól – a Morandi-híd beomlása csak egy volt a három közül. Bologna mellett hatalmas robbanás következett be, amikor egy kamion belerohant egy gyúlékony üzemanyagot szállító tartálykocsiba. Pugliában pedig egy feketemunkásokat szállító furgon ütközött kamionnal (és ez utóbbi a második ilyen eset volt egyetlen hét leforgása alatt).
Közös ok mindhárom mögött, hogy az állam egyszerűen nem figyel oda. A kamionok száma egyre nő, az ellenőrzés egyre ritkább, mert az országúti rendőrség erőforrásai egyre szűkösebbek. A munkaügyi felügyelőségek Délen, például Pugliában, de Calabriában is, lényegében felhúzták a fehér zászlót. A feketemunkát gátlástalanul kizsákmányoló földbirtokosok és a munkacsapatokat szervező emberkereskedők azt tesznek az emberekkel, amit akarnak.
Galli della Loggia elismeri, hogy a törvényt mindig is sikk volt kijátszani Itáliában, de mára ez már-már strukturális vonása lett a társadalomnak, olyan, amely idestova visszafordíthatatlanná válik. „Olaszország anomáliává fajul Nyugat-Európában.”
Manapság autók tömegei közlekednek fogalmi engedély és persze biztosítás nélkül, mindennapos, hogy a volán mögött ülőknek nincs jogosítványuk. A közbeszerzéseket meghekkelik, a kisiparosok nem adnak számlát, panziók és kiadó nyaralók tulajdonosai rendszeresen bejelentetlenül és törvénytelenül működnek, a büntetéseket nem hajtják be, a környezetszennyezési adót nem fizetik meg, bliccelnek a tömegközlekedési eszközökön, feketén alkalmaznak munkásokat, és persze nem fizetnek utánuk társadalombiztosítási járulékot, jól kereső, de adócsaló emberek tízezrei bizonyulnak papíron vagyontalannak és jutnak közgyógyellátáshoz, gyermekeik pedig mentesülnek az egyetemi tandíj alól, ugyancsak tízezrével épülnek az olyan házak, amelyek semmibe veszik a tájvédelmi előírásokat – sorolja a szociológus csak úgy kapásól a közismert példákat.
Olaszországban hagyományosan egy iskolázott szűk elit gyakorolta a politikai hatalmat, éspedig úgy, hogy igyekezett megállapodni a helyi politikai, gazdasági önérdekek vagy egyenesen bűnöző hatalmasságok uralta társadalmi csoportokkal. Ebben a világban a törvény az így értelmezett társadalom és a politika közötti szüntelen egyezkedés útján érvényesült. A demokrácia aztán egyre inkább a társadalom felé tolta el ezt a kényes egyensúlyt. Amikor pedig az 1990-es évek első felében az „ügyészek forradalma” a teljes politikai elitet megbuktatta, Galli della Loggia értékelése szerint a politika végképp elvesztette tekintélyét, és a társadalom került fölénybe.
Az olvasó elhűlve tapasztalja, hogy a „társadalom” fogalma Gali della Loggiánál egyértelműen negatív jelentést ölt, legalább is Olaszország esetében. Nem egyszerűen az emberek összességét jelenti, hanem azokat a struktúrákat és kapcsolati rendszereket, amelyekben az emberek élete zajlik. Ezek pedig olyan természetűek, hogy visszájára tudják fordítani a demokráciát. Galli della Loggia például a zabolátlan magánérdek tipikus képviselőjének minősíti Silvio Berlusconi többszörös miniszterelnököt, aki a régi elit bukása nyomán került a politikába és mindjárt a kormány élére is. A szociológus szerint ezzel beteljesült a társadalom győzelme a politika felett, s emiatt vesztette el az állam azt a képességét, hogy betartassa a törvényt. Márpedig ez volna a legfőbb dolga.