„Ma is rejtély, pontosan miért is képes az ember tudatosan gonosz cselekedetekre, de talán kezdünk közelebb jutni ahhoz, hogy megértsük, mi váltja ki az ilyen magatartást” – olvassuk Noga Arikha filozófustól az Aeon esszérovatában.
A cikk egy olyan jelenettel kezdődik, amelyet Arikha az édesapjától hallott. Az apa ugyanis 1941-ben valahol Ukrajnában közvetlen közelről élte végig, hogyan veri agyon az ő apját egy SS-katona. Itzak Fried amerikai idegsebész huszonegy éve megjelent E-szindróma című cikkében tíz olyan tünetet sorol fel, amelyek a gonosz cselekedetek tetteseire jellemzőek. (Az E betű a gonosz angol megfelelőjét – „evil” – jelzi a címben). Ezek némelyike a kényszeres ismétlődés, a rögeszmés eszmekövetés, a korlátozott érzelmi reagálás, az ismétlődéssel fokozódóan lázas állapot (amely azonban erre a cselekvés-sorozatra korlátozódik, más viszonyaiban az elkövető érzelmileg kiegyensúlyozottan viselkedik), végül függés a környezettől – parancskövetés, csoporthoz tartozás.
Fried az Iszlám Állam rémtetteiről érkező hírek láttán 2015 és 2017 között három nemzetközi konferenciát rendezett az E-szindrómáról, és Arikha az ott felszólaló kutatók véleményéből próbálja összeállítani a magyarázatot arra, hogy hétköznapi emberekből hogyan lehet brutális gyilkos úgy, hogy közben életük más területein együttérző emberek maradnak. Robert Jay Lifton pszichológus szerint agymosás és kényszer nélkül az ember nem lépi át azt a korlátot, amelyen túl már megszokássá válik a gaztett.
Emile Bruneau pszichológus arra mutatott rá, hogy az emberre oly jellemző empátia szelektív, a saját csoportjának tagjaira irányul. Ez alapvetően normálisnak számít: nem tartják bűnnek, ha valaki elhalad egy koldus mellett és nem áll meg, hogy megoldja az illető problémáit. Ez tehát szükséges ahhoz, hogy valakiből kegyetlen gyilkos legyen, de nem elégséges. Az agy homloklebenyének meghatározott részei, a prefrontális kéreg és a vele átfedésben lévő orbitális kéreg felelősek az érzelmi reakciók feldolgozásában és raktározásában nagy szerepet játszó neuroncsoportból, az amigdalából eredő érzelmi ingerületek szabályozásáért, és az újabban a neurológia iránt érdeklődő Arikha itt keresi a fiziológiai magyarázatot az iszlamista tömeggyilkosok tetteire. Az agynak ezeken a területein bekövetkező hiperaktivitás gátolja az amigdala aktiválódását. A fanatizmus és a rögeszmék ezt a hiperaktivitást idézik elő, s ezzel megzavarják az amigdala, illetve a gondolkodásért felelős területek közötti visszacsatolást. Így válik el – magyarázza Arikha – a cselekvő én az érző éntől. Fried ezt kognitív törésnek nevezte, és azt állította, hogy bizonyos körülmények között az emberek 70 százaléka áldozatául eshet e törésnek, s így képes lehet rá, hogy hidegvérrel embertelen cselekedeteket kövessen el egy hasonló állapotban lévő emberek alkotta csoport tagjaként. Françoise Sironi, a Hágai Nemzetközi Büntetőbíróság mellett dolgozó pszichológus pontosan ezt a törést tapasztalta olyan tömeggyilkosoknál, akik utólag sem éreznek semmiféle lelkifurdalást tetteik miatt. Részletesen is beszámol egy kambodzsai kommunista fogolytábor és kínzóközpont vezetőjének esetéről: az illető nem érti, hogy mi rosszat tett. Trevor Robbins neurológus a captagon nevű amfetaminnak tulajdonít olyan hatást, amelynek nyomán hiperaktivitás keletkezik a prefrontális kéregben, és ezzel magyarázza, hogy a captagon segítségével a tömeggyilkosok hatékonyan állították maguk mellé az Iszlám Államhoz csatlakozó vagy oda besorozott embereket.
Ezután Arikha a környezeti tényezőkre tér át. Iszlám radikális fiatalok esettanulmányai alapján David Cohen, a párizsi Pitié-Salpêtrière kórház munkatársa és kutatótársai azt találták, hogy a gyermekkori traumák, az apa távolléte, a lelkileg labilis anya, az állami gondozott múlt olyan személyiségfejlődési problémákat okoznak, amelyek miatt a fiatal hajlamossá válik rá, hogy teljesen feloldódjon egy csoportban, és a csoportpszichózis előidézze agyában azt a homloklebenyi izgalmi állapotot, amely megakadályozza az empátiás ingerek érvényesülését. Mindez mégsem elég azonban ahhoz, hogy az egyébként mindennapi ember átlépje azt a küszöböt, amelyen túl már az E-szindróma érvényesül. Patrick Haggard neurológus, a londoni UCL kutatója azt állítja, hogy ez egy kezdeti parancs hatása alatt következik be. A parancs ugyanis leveszi az ember válláról a felelősséget.
Visszatérve nagyapja iszonyatos halálának történetére, Arikha azt írja, hogy a „miértre” ma sincs válasza. A „hogyanra” már inkább.