„Miért nem lettünk boldogabbak, miközben a jólét nőtt?” – teszi fel a kérdést a New York Timesban Jonathan Rauch publicista, A boldogságfüggvény, avagy miért lesz jobb az élet ötven fölött című könyv szerzője.
Tudósok már közel fél évszázada megfigyelték, hogy hiába nő az anyagi jólét, az emberek szubjektív boldogságérzete stagnál. Rauch a 2018-as World Happiness Report számait felelevenítve megállapítja, hogy az ötvenes évek óta több mint háromszorosára nőtt az amerikaiak jövedelme, ám közben nemhogy elégedettebbé váltak volna, még kissé csökkent is az emberek boldogságérzete. A Világbank adatai szerint is drasztikusan csökkent a nyomorban élők aránya: 1980 óta alig több mint felére esett vissza a Föld azon lakóinak arányszáma, akik napi két eurónál kevesebb elkölthető bevétellel rendelkeznek.
A boldogságérzet stagnálásának több lehetséges magyarázata is akad. Van, aki a modern individualista társadalmakat teszi felelőssé, mások a szabadság kultúrájából fakadó szorongással magyarázzák a fejlett világ boldogságdeficitjét, mondván, hogy minél inkább hajszoljuk, annál kevésbé valószínű, hogy megtaláljuk a boldogságot.
Rauch a kevésbé filozofikus magyarázatokat tartja meggyőzőnek. Azon kutatásokra utal, amelyek kimutatják, hogy a boldogág relatív. Egyrészt elégedettségünket nagyban meghatározza, hogy ismerőseink életéhez képest milyennek ítéljük a magunkét. Minél jobban élnek a környezetünkben élők, annál boldogtalanabbnak érezzük magunkat. Másrészt abban az értelemben is relatív a boldogság, hogy sokkal inkább saját sorsunk alakulásának iránya, mintsem az abszolút értelemben vett jólétünk határozza meg. A nyomorból tisztes szegénységbe feltörők jobban érzik magukat, mint a náluk jobb körülmények között élők, akik lecsúsztak a középosztályból. Rauch szerint egyebek között ez magyarázza, hogy a feltörekvő országok polgárai elégedettebbek, mint számos fejlett állam lakossága.
Különösen igaz ez ott, ahol egy társadalmon belül zajlanak az ellentétes irányú folyamatok. Mint Carol Graham közgazdász kutatásai rámutatnak, az elszegényedő amerikai fehér munkások jóval elégedetlenebbek, mint azok a feketék, akik ugyan még mindig kevésbé jól élnek náluk, ám életkörülményeik javuló pályán vannak. Elégedetlenségüket fokozza, hogy a televízióban és az interneten állandóan szembesülnek a dúsgazdagok életvitelével. Rauch megemlít egy 2015-ös kísérletet is, amelyben egy szegény kenyai falu néhány családjának jelentős adományokat juttattak. Az eredmény: a szerencsés családok boldogabbak lettek, ám a környezetük boldogtalanabbá vált annak ellenére, hogy semmivel sem élt rosszabbul, mint korábban.
Mindebből Rauch – másokhoz hasonlóan – azt a következtetést vonja le, hogy az egyenlőtlenség boldogtalanná tesz. Rauch mintegy mellékesen kifejti, hogy a populista politikusok – Donald Trumpot és Bernie Sanderst egyaránt ide sorolja – ezt az elégedetlenséget lovagolják meg. Ők ugyanis megértették, hogy a választókat nem az abszolút értelemben vett jólét, sokkal inkább relatív társadalmi helyzetük és az egyenlőtlenség foglalkoztatja. Azt remélik, hogy ha a populista politikusok csökkentik a társadalmi különbségeket, akkor majd jobban érzik magukat.
A baj csak az, hogy ha a Rauch által idézett kutatások helytállók, akkor az egyenlőség növelése sem tesz majd mindenkit boldoggá. Azok, akiknek a társadalmi hierarchiában elfoglalt pozíciójuk romlik, még akkor is boldogtalanabbak lesznek, ha abszolút értelemben jobban élnek, mint az átlag.