„Drágám, a karácsonyi dalok mindig is vitát kavartak” – olvassuk az Atlantic magazinban Neil J. Young történész hadijelentését a karácsonyi kultúrharc frontjáról.
Mint arról a Metazin másfél évtizede szorgalmasan beszámol, Amerikában a karácsony elmaradhatatlan része a kultúrharc. Az ünnep elszalaszthatatlan lehetőséget nyújt a hadviselő feleknek arra, hogy az éppen aktuális harci kérdések zászlaja alatt még egy év végi rohamot indítsanak. Az elmúlt évtizedben a vallási szimbólumok körüli vita uralta az ünnepi háborút.
Nem meglepő, hogy idén, a #MeToo mozgalom évében a szexuális zaklatás kérdése került előtérbe. Érzékeny lelkű és haladó gondolkozású szellemi honvédők lerántották a leplet a Baby, It’s Cold Outside (Drágám, hideg van odakint) kezdetű slágerről, mivelhogy a nemi erőszakot népszerűsíti. A negyvenes években írt filmbetétdal arról szól, hogy a (férfi) énekes megpróbálja lakásába csábítani szíve hölgyét. Egy kanadai újságíró már 2004-ben felvetette, hogy a slágert be kellene tiltani a zaklatásnak minősülő tartalom miatt. Csakhogy írását tréfának szánta. Az idei karácsonyra azonban a tréfa komor valósággá érett, és néhány rádióadó a kritikák hatására levette műsoráról a dalt.
A #MeToo mozgalom inspirálta támadás nem érte készületlenül a PC hisztéria ellen szerveződő jobboldali csapatokat – írja Young. Konzervatív kommentátorok szerint a kritikák azt bizonyítják, hogy a minden józanságát elvesztő, politikailag korrekt haladó baloldal be akarja tiltani a romantikát és az udvarlást.
Young megemlíti, hogy kisebb összecsapások robbantak ki a Rudolf, The Red-Nosed Reindeer körül is. Liberális kritikusok szerint a piros orra miatt kiközösített rénszarvasról szóló gyermekdal a rasszista, más értelmezések szerint a homofób kirekesztésre utal, sőt, még a gyermek sérelmére elkövetett szülői zaklatás is kihallható belőle.
Young történészhez méltó módon tágabb perspektívába helyezi a karácsonyi slágerek körüli vitát. Felidézi, hogy az éneklés a pogány szaturnáliáknak is része volt. A korai keresztények igyekeztek a pogány szokásokat felszámolni, és ezért még az éneklést is száműzték volna a templomi karácsonyokról. Az angolszász puritánok hasonló szellemben érvelve be is tiltották a karácsonyi éneklés népszokását, és még az ötvenes években sem adták fel a mégoly kilátástalan lövészárok-háborút a kommersz karácsony ellen. Young tudni véli, hogy a karácsonyi éneklés népszokása körüli harc nemcsak vallási kérdés, hanem egyúttal az osztályharc része is volt. Kifejti, hogy a tehetősek a csoportos éneklés és mulatság korlátozásával kulturális fölényüket és hatalmi státuszukat is ki akarták fejezni, arról nem is szólva, hogy az aprópénzt és cukorkát kéregető szegény gyerekek kifejezetten idegesítették őket. Végül aztán az egyház feladta a reménytelen harcot, és tiltás helyett inkább az egyházi szertartás részévé tette, és ezzel persze saját képére formálta az éneklést.
Mindezek fényében Young bizarrnak tartja, hogy a korábban a karácsonyi énekekkel szemben igencsak kritikus jobboldali keresztény konzervatívok nagy hévvel védenek olyan slágereket, amelyek a kommersz és szekuláris kultúra részei. Hogy ez bizarrabb-e, vagy az évtizedek óta népszerű slágerekben is a hímsovén elnyomás és a rasszizmus ideológiáját felfedező haladó baloldal hadakozása e dalok ellen, azt az ünneplő közönség minden tagja aszerint fogja megítélni, hogy a kultúrharc mely oldalára sodorta a szél.