A félelem politikái

2019. február 12.

Miközben a statisztikák szerint a világ békésebb és kevesebb a szenvedés mint korábban, az emberek egyre jobban aggódnak. A félelem és a szorongás a hétköznapjaink részévé vált, ami megmérgezi a normális együttélést, és a zsarnoki politikának kedvez.

A 2008-as gazdasági válság óta Európát és az Egyesült Államokat a világvége hangulat jellemzi” – olvassuk a New Republicban Gavin Jacobson recenzióját két, az ideológiai spektrumon viszonylag távol álló tudósnak a félelem eluralkodásáról szóló könyvéről.

Statisztikák szerint sok szempontból az aranykorban, a lehető világok legjobbikában élünk. Az erőszak történelmi minimumon van, jelentősen csökkent a nyomorban élők aránya, mégis belebetegszünk a boldogtalanságba és halálra szorongjuk magunkat. Mindenkinek jut az apokalipszisből. Kinek-kinek ízlése szerint. Aggódhatunk a globális felmelegedéstől, a gazdasági világrend összeomlásától, a kapitalizmus hanyatlásától, a globális erőegyensúly végétől, a túlnépesedéstől, vagy éppen a fejlett társadalmak elöregedésétől, a bevándorlástól, csakúgy, mint a bevándorlásellenesség miatt.

A Metazinból is ismert Frank Füredi szociológus legújabb művében, a Hogyan működik a félelem: a félelem kultúrája a 21. században című könyvében az erkölcsi tekintély hiányából fakadó motivációs válsággal magyarázza a rettegés kultúráját. A huszadik század második felére eltűntek a nagy politikai narratívák, amelyek a közösségi lét iránytűi voltak. Az atomizált társadalom és az individualizmus kultúrája alapvetően bizalmatlan a tekintéllyel és a kollektív cselekvéssel szemben. A közös cselekvés helyett a klasszikus liberálisok által negatív szabadságnak nevezett egyéni szabadságjogokat tartja fontosnak – a remény, a szeretet és a közös cselekvés kultúrája helyett. A társadalom legfőbb célja a biztonság lett. Világos kollektív célok és kézzelfogható ellenség nélkül az általános, mindentől való félelem vált a kultúra alapelemévé. Füredi felidézi, hogy mindennapjainkba is mélyen beivódott a félelem fatalista kultúrája. Manhattan közepén adósságóra emlékezteti a járókelőket a ketyegő adósságbombára, a Sky News hírsávjában a Brexit-visszaszámlálás órája fut. És akkor az eredetileg a globális atomháborús rettegésre használt, ma azonban a klímakatasztrófa bekövetkeztének idejét mutató végítélet-óráról nem is beszéltünk. Füredi arra is kitér, hogy a tudományos fejlődés és a média egyaránt hatással van a rettegésfaktor erősödésére. A magára valamit adó polgárnak miden apró cselekedete miatt szorongania kell. Elég bármelyik online újságot kinyitnunk, hogy szembesüljünk vele, minden cselekedetünkkel hozzájárulunk a környezeti katasztrófához. A naptej szennyezi a tengereket, a húsevés fokozza a globális felmelegedést, hogy csak a kevésbé nyilvánvaló dolgokat említsük. Ezért, tehetjük hozzá, a rettegés és a szekuláris bűntudat hovatovább az erény és az előrelátás fokmérőjévé válik. Aki nem gondolja, hogy a globális felmelegedés, illetve a bevándorlók avagy éppenséggel a populisták miatt összedől a világ, az felelőtlen, hiszen nem törődik embertársai, sőt a jövő generációk érdekével. Az sem baj, ha valós haszna nincsen a cselekvésnek. A lényeg, a világnézeti dogmák melletti rituális kiállás. A tudományos köntösben megjelenő világnézet gyakran még a vallásnál is kevésbé toleráns a kétkedőkkel szemben.

Hasonlóan sötét képet fest a félelem tobzódásáról Martha Nussbaum liberális filozófus A félelem monarchiája című könyvében. Nussbaum is arra hívja fel a figyelmet, hogy a félelem, a düh, a bizalmatlanság és az önzés kultúrája ellehetetleníti a demokráciát. Nussbaum ezért az együttműködés megerősítését szorgalmazza: azt reméli, hogy a közös cselekvés segíthet legyőzni az egyéni kiszolgáltatottságból és tehetetlenségből fakadó szorongást és dühöt. A liberális nézeteiről ismert filozófus egyebek között hároméves kötelező nemzeti szolgálatot javasol, azt remélve, hogy ez segíthet megerősíteni a fiatalokban a szolidaritás és az összetartozás érzését.

Jacobson egyetért Nussbaummal, ám szkeptikus azzal kapcsolatban, hogy a félelem kultúrája ilyen könnyen felszámolható lenne. Arra utal, hogy az egyéni együttérzés és érzékenység nem sokat ér, ha a társadalom az egoizmus értékeire épül. A minden bizonnyal baloldali Jacobson „zombi-liberalizmusnak” nevezi Nussbaum megközelítését, mivel az – szemben a jobboldali populizmussal – nem képes érdemi választ adni a hétköznapi embereket aggasztó társadalmi egyenlőtlenségre és egyéb félelmekre.

Persze a félelem kultúrájának felszámolása korántsem egyszerű feladat, ismeri el Jacobson. Hiszen a politikusok nem legyőzni, hanem meglovagolni akarják a félelmet. Corey Robin amerikai politikai filozófus a félelem politikájáról írt monográfiájában rámutatott, hogy a félelemkeltő hisztéria a mozgósítás leghatékonyabb eszköze. És minél nagyobb a vélt veszély, annál inkább elfogadható a politikai ellenféllel szembeni kíméletlen fellépés. Mint arra Füredi utal is könyvében, a félelem a zsarnokságnak kedvez: ha a lét a tét, hajlamosak vagyunk teljhatalommal felruházni a megmentésünket ígérő politikusokat.

Ha viszont így van, akkor azért tényleg van félnivalónk. A félelemtől.