Többet ésszel a női egyenlőségért

2019. március 12.
Többet ésszel a női egyenlőségért

Az egyenjogúság a fejlett világban megvalósult. Az egyelőségért még tenni kell, de a fanatizmus, sőt, a dolgok jószándékú erőltetése is könnyen visszafelé sülhet el.

A nők egyenlő lehetőségeit célzó állami rendelkezések gyakran éppen hogy ártanak azoknak, akiket segíteni lennének hivatottak” – írja nőnapi vitacikkében Cecilia García-Peñalosa közgazdászprofesszor a Le Monde hasábjain.

A huszadik században Franciaországban is megvalósult a nők törvény előtti egyenlősége. (Ide számítja a szerző azt is, hogy „szabadon rendelkezhetnek a testükkel”. Franciaországban 1975-ben fogadták el az első olyan törvényt, amely engedélyezte a művi terhességmegszakítást.) Hátra van azonban a neheze – állapítja meg. A nők esélyegyenlősége ugyanis pusztán törvényekkel nem oldható meg, márpedig sokan azt gondolják. A szerző nem ellenzi elvből az ilyen célú állami beavatkozást, de figyelmeztet, hogy az ilyesfajta intézkedéseknél nem árt az óvatosság.

Úgy látja, hogy a legmeggyőzőbb eredmények e téren nem kényszernek köszönhetők. Például az Egyesült Államok nagyzenekaraiban a nők hagyományosan igen csekély kisebbséget alkottak a zenészek között. 1970-ben átlagban 12 százalékot tett ki a számuk. A fenntartó intézmények szép lassan egymás után kezdték bevezetni azt a módszert, amelynek értelmében az újonnan belépő zenészek meghallgatásán a döntéshozóknak paraván mögött kell ülniük, s nem láthatják az előadót. 2000-ben már 35 százalék volt a nők aránya a zenekarokban, és ma a nagyzenekarok közül egyedül a clevelandi nem alkalmazza ezt a módszert. Nem kellett hozzá törvény, nem kellett hozzá kvóta.

Ahol viszont kvótát alkalmaztak a szakmai előmenetelről döntő testületekben, gyakran a kívánttal ellenkező eredményt sikerült elérniük. A férfi többségű testületekbe bekerülő nők a férfiaknál többet dolgoznak a válogatáson, ami hátráltatja előmenetelüket, mivelhogy a szakmájukra kevesebb idejük marad. Talán nem lenne nagy áldozat, ha ezzel viszont elősegítenék más nők előmenetelét. Sajnos azonban erre semmi biztosíték nincs.

Spanyolországban alapos vizsgálat készült a nők karrierlehetőségéről az igazságszolgáltatásban. Százötvenezer jegyző-, bíró-, illetve ügyészjelölt esetét vizsgálták meg az 1987-től 2005-ig terjedő csaknem két évtizedben. Minden jelölt szakmai teljesítményét évente több bizottság is szemügyre veszi. A bizottságokban a nők erős kisebbségben vannak, sőt, egyes esetekben egyáltalán nincsenek jelen. A kutatók feltételezték, hogy több nő jelenléte e testületekben növelné a nők arányát az előléptetettek között. Hát nem. Sőt, legnagyobb meglepetésükre azt tapasztalták, hogy ahol nőtt a nők aránya a bizottságokban, ott csökkent az állásukban véglegesített vagy előléptetett női jelöltek aránya. Ők ezt azzal magyarázzák, hogy a nők szigorúbbak a női jelöltekkel, mint a férfiakkal, s ezt Cecilia García-Peñalosa fenntartások nélkül idézi, holott erre nincs bizonyíték. Elvben az is lehetséges, hogy a férfiak valamilyen okból pozitív diszkriminációban részesítik a nőket a jelöltek között, ám az így bekerülőknek kevesebb az esélye a továbblépésre.

Egy másik kudarcos kezdeményezés az amerikai egyetemeknek az a próbálkozása volt, hogy csökkentsék a tanár-gyakornoknők hátrányát. Ők ugyanis tipikusan akkor szülik meg gyermekeiket, amikor a véglegesítésen kellene dolgozniuk, és emiatt gyakran lemaradnak róla. Az egyetemek ezért minden gyermek születésekor egy évvel meghosszabbították a gyakornoki státust, de az egyenlőség kedvéért a férfiak esetében is. A férfiak azonban abból az egy évből sokkal többet fordítottak a szakmai munkájukra, mint a nők, következésképp a véglegesített gyakornokok aránya a nők körében 21 százalékkal csökkent.

Cecilia García-Peñalosa harmadik példája a választási kvótákkal kapcsolatos. Gyakori, hogy egyes pártok előírják, mekkora legyen jelöltjeik között a nők aránya. Egy franciaországi kutatás bebizonyította, hogy ez veszélyes lehet. Kiderült ugyanis, hogy sokkal több esélye van egy nőnek arra, hogy polgármesterré válasszák, ha előtte férfi volt a polgármester, mint ha nő. A szokásokban ugyanis még tovább él, hogy ha egy nő hibázik, azt a női mivoltával magyarázzák, ezért nem választanak utána másik nőt.

Cecilia García-Peñalosa következtetése úgy hangzik, hogy mély társadalmi beidegződések a legjobb szándékú intézkedést is ellenkezőjére fordíthatják, ha a döntéshozók a bürokratikus erőltetés módszeréhez nyúlnak.