„A populista lázadás oka nem a gazdasági válság vagy annak következményei, hanem a válságkezelés módja volt” – olvassuk az N+1 magazinban Jonathan Levy recenzióját Adam Tooze gazdaságtörténész Összeomlás: hogyan változtatta meg a pénzügyi válság a világot című monográfiájáról.
Tooze nem kevesebbre vállalkozik könyvében, mint a 2008-ban kirobbant gazdasági válság okainak feltárására. Egyúttal megpróbálja felvázolni a populista pártok megerősödéséhez vezető válságkezelés hibáit is. Tooze részletesen elemzi, hogyan vált a kétezres évekre kaszinóvá, vagy legalábbis rendkívül kockázatos beruházási rendszerré a globális pénzpiac.
Szemben a bevett vélekedéssel, miszerint a válság oka az amerikai befektetési piac alulszabályozottsága és a különböző befektetési papírokba újracsomagolt rossz minőségű és kockázatos hitelfajta volt, Tooze a válság mélyebb, rendszerszintű okaira mutat rá. Mindenekelőtt arra, hogy a második világháború, majd még inkább a hetvenes évek nemzetközi pénzpiaci deregulációja óta rendkívüli mértékben megnőtt a globális pénzáramlás mértéke. Jellemző, hogy 2008-ra a reálgazdaságban is nagyon jól teljesítő Németország az amerikai árukereskedelem volumenének sokszorosát bonyolította pénzpiaci tranzakciókban az Egyesült Államokkal. A bankok, különösen az európaiak a likviditást tartották a legfontosabbnak. Ezért hosszútávú és nehezen értékesíthető befektetések helyett nagy likviditású, ám jóval spekulatívabb papírokba fektettek. A befektetésekből való gyors kiszállást biztosítandó a dolláreszközöket részesítették előnyben. A magas haszon reményében pedig jelentős spekulatív tőkét pumpáltak a feltörekvő piacokba, egyebek között Kelet-Európába.
A történet innen ismerős. A 2008-as amerikai hitelválság, a pénzpiacok kiszáradása a bankok dollárkitettségének következtében azonnal begyűrűzött Európába. A pénzpiaci válság gyorsan gazdasági válsággá mélyült. A jegybankok késlekedtek a likviditás erősítésével. Az amerikai jegybank szerepét betöltő FED eszmélt elsőként: pénznyomtatással visszaállította a piacok bizalmát és ösztönözni kezdte a gazdaságot. 2012-re javulni is kezdett az amerikai pénzügyi helyzet. Az Európai Központi Bank – főleg a németek inflációs félelmei miatt – csak késve lépett, ezzel súlyosbítva az eladósodott déli államok problémáit.
Tooze arra világít rá, hogy a válságot kiváltó okokat nem sikerült felszámolni. A jegybanki ösztönzők növelték a pénzbőséget, de ettől ismét túlértékeltté válnak a pénzügyi befektetések. A részvényárfolyamok évek óta meredeken nőnek, az ingatlanárak szintén az egekben. Miként a 2008-as évek előtti globális pénzpiaci kereskedelem, úgy a válság hatására beindult pénznyomtatás elsősorban szintén a vagyonosoknak kedvezett. A szegényebbek csak annyiban jártak jól, hogy a pénzbőség munkalehetőséget teremtett, ám az ingatlanárak emelkedése őket inkább hátrányosan érintette. Tooze azzal magyarázza a populisták előretörését, hogy a szegényebbek kevés előnyét látják a válságkezelésnek.
Ennél is nagyobb problémának gondolja, hogy a világ még inkább dollárfüggő lett. A FED által nyomott pénz szabadon kering a globális pénzpiacokon, és a korábbi válság megismétlődésétől tartó bankok (beleértve a jegybankokat is) jelentős dollártartalékot halmoznak fel. Ez Tooze és Levy szerint egyaránt nagy hiba: úgy vélik, hogy a pénzt a reálgazdaságba kellene fektetni, elősegítve ezzel a hosszútávú növekedést biztosító termelésbővülést. Arról nem is szólva, hogy a dollárfüggés növekedésével arányosan nő az Egyesült Államoknak való kiszolgáltatottság.
Levy arra is kitér, hogy a populista hullámot meglovagoló Donald Trump sem hozott érdemi változást. Sőt, az ő gazdaságpolitikája a részvényárak további emelkedését erősíti, vagyis a gazdagoknak kedvez elsősorban. Mint azt Tooze monográfiájának egy másik recenzense is megjegyzi, ez az oka annak, hogy a neoliberális pénzvilág nem is különösebben bánja Trump populista szólamait.
Recenziója végén Levy kifejti, hogy az elhibázott válságkezelés nemcsak az egyenlőtlenséget növelte, hanem egyúttal még sérülékenyebbé tette a világgazdaságot. Tooze és Levy egyaránt úgy véli, hogy csak a globális pénzpiacok volumenének csökkentésével lehetne válságállóvá tenni a gazdaságot. Ehhez pedig az szükséges, hogy a jegybankok az állammal szorosan együttműködve a nemzetgazdaságba irányítsák a forrásokat, és a spekulatív tőkebefektetések helyett a nagy és csak hosszútávon megtérülő reálgazdasági és infrastrukturális beruházásokat segítsék.