„Akárcsak a középkorban, ma is kidobjuk az ezeréves tudást, és politikailag korrekt kábítószereket állítunk a helyébe” – panaszolja a Metazinból is jól ismert Joel Kotkin urbanista, a houstoni Center for Opportunity Urbanism kutatóintézet igazgatója a Quillette magazinban.
A középkor azért kerül szóba, mert Kotkin szerint akárcsak akkor, befolyásos erők ma is politikai célok szolgálatába állítják a történelmet, és tudatosan egy irányba igyekeznek csatornázni a gondolkodást. Kotkin ebbe a körbe sorolja, hogy a Google keresőmotorja progresszív ideológiai szempontok alapján rangsorolja a megadott témáról szóló írásokat. Emiatt Matthew B. Crawford az American Affairsben alaposan le is szedte a keresztvizet a Google-ról és a hasonelvű kormányzati törekvésekről. Közben a gyűlöletbeszéd elleni nagy küzdelem címén a szolgáltatók egészen békés konzervatív írásokat is törölnek az internetről. A Nike visszavonta a boltokból a Betsy Ross-féle zászlóval díszített tornacipőjét, mivel egyes ideológiai csőszök fajüldöző, rabszolgatartó reklámnak minősítették. (A legenda szerint George Washington személyes megbízásából Betsy Ross varrta volna az Egyesült Államok első zászlaját.) Kotkin persze elismeri, hogy a tekintélyuralmi társadalmakban, például Kínában van ennél nagyratörőbb ideológiai ellenőrzés is, például nagy amerikai hi-tech cégek távolítják el a kínai hatóságok kívánságára a nem kívánt tartalmakat.
Amerikában mindez az egyetemeken kezdődött. A középkorban az egyház még szoros ellenőrzés alatt tartotta az első egyetemeket, de az ezerhatszázas évektől fokozatosan kiépült a liberális egyetemi rendszer, amelyben a tudósok szabadon kereshették az igazságot. Kotkin úgy látja, hogy ennek lassanként vége. Az egyetemek környékén és falain belül sorra távolítják el a régi történelmi alakok emlékét megörökítő szobrokat és emléktáblákat, George Washingtont sem kímélve, hisz’ rabszolgatartó volt. Az egyébként egyre csökkenő számú történész diplomást túlnyomó többségben progresszív tanszemélyzet okítja, s amelyik oktató nyári olvasmány gyanánt esetleg Shakespeare, Milton, Tocqueville műveit ajánlja diákjainak, azt egykönnyen súlyos bírálat érheti, amiért halott fehér férfiak könyveivel akarja tömni a diákok fejét, pedig pont az ilyenek felelősek a rabszolgaságért, a nők elnyomásáért és a szegények szenvedéseiért.
A progresszív egyetemi fiatalság igen szorgalmasan üldözi az ellenséget a múltban, de történelmi tudása minimális. E megállapítás még a legújabb kor kiemelkedő eseményeire is áll. Az új évezredben született amerikaiak kétötöde, de a nyugat-európaiaknak is egyharmada alig tud valamit a holokausztról. Könyvet csaknem tíz százalékkal kevesebben olvasnak, mint az évtized elején. Az amerikai egyetemisták az alapképzés négy éve után egyáltalán nem olvasnak többet, mint annak előtte. Kotkin úgy látja, hogy ennek folytán elvész a múlt szellemi öröksége, anélkül pedig erőre kap a szellemi intolerancia. A terjedő intoleranciának részben eredménye, részben oka, hogy nemcsak a történelemoktatás lett a progresszívek már-már kizárólagos vadászterülete. A kaliforniai UCLA egyetemen harminc éve még a tanári kar 42 százaléka volt baloldali, 2014-ben viszont már 60 százaléka. A félszáz legjobbnak számító egyetemen átlagban nyolcszor annyi liberális tanár van, mint konzervatív. A leghíresebb bölcsészképző egyetemek némelyikén százhúszszoros a szorzó. A legjobbnak számító jogászképzést nyújtó Harvardon, Yale-en és Stanfordon, akárcsak a Columbián és a Berkeleyn a tanárok egytizede tekinti magát konzervatívnak. Nagy-Britanniában a választók fele vallja magát konzervatívnak, az egyetemi oktatóknak viszont csak 12 százaléka.
Az igazán elég liberális Cass Sunstein is úgy véli, hogy az egynemű közegben felnővő diákok kevésbé jó oktatást kapnak, és a tanárok is kevesebbet tanulnak egymástól ott, ahol valamilyen ideológiai ortodoxia uralkodik. Márpedig Amerikában gyakori eset, hogy a tanároktól sokszínűségi fogadalmat kérnek, vagyis hűségesküt kell tenniük az uralkodó ideológiára. Ebben az ideológiai légkörben végezte egyetemi tanulmányait a progresszív aktivisták egész nemzedéke, és Kotkin forrásokra hivatkozva azt állítja, hogy ők a mai amerikai társadalom legképzettebb, legfehérebb, politikailag pedig legintoleránsabb csoportja. Mindez Kotkin szerint máris veszélyezteti a demokráciát, amelynek alapja mégiscsak a vélemények sokszínűsége. A mai amerikai fiatalok 40 százaléka korlátozná a kisebbségekre nézve sértő beszédet. A háború után születettek közül csak 24 százalék gondolkodik így, a még idősebbek közül pedig 12. Európában az új nemzedék az előző generációknál kevésbé bízik a demokráciában: háromszor annyian gondolják tagjai közül, hogy a demokrácia nem működőképes, mint a szüleik generációjában.
Hogy aztán ez miért a történelmi ismeretek, vagy általában a kulturális örökség ismeretének hiányából fakad, azt Kotkin nem magyarázza meg. A Metazinban is olvasható volt, hogy a nemzet egységéhez közös múlttudatra van szükség, de mivel a múlt gyakran nem szép, némi ismerethiány és megszépítő tévhit olykor egyenesen jó szolgálatot tehet.