„Eddig úgy tudtuk, hogy a szegények és a kiszolgáltatottak szavaznak a radikális jobboldalra. Most azonban más a helyzet. Elégedettek is támogatják a jobboldali protesztpártokat” – írja a Tagesspiegelben Malte Lehming publicista, aki korábban Helmut Schmidt német kancellár beszédírójaként is dolgozott.
Az előző választásokon a radikális jobb- és baloldal egyaránt jobb eredményt ért el Németország keleti részén, mint a volt Nyugat-Németország területén. Közvélemény-kutatások szerint az őszi tartományi választásokon az AfD húsz százaléknál is többet szerezhet a volt keletnémet tartományokban. Sőt, az is lehet, hogy a legerősebb párt lesz a keleti tartományokban. Brandenburgban akár még nyerhet is. A radikális baloldal is kifejezetten erős a volt NDK területein, Türingiában könnyen lehet, hogy a Linke lesz a befutó.
Kézenfekvő lenne a választók elégedetlenségével magyarázni a protesztpártok népszerűségét – írja Lehming. Nemcsak a józan ész, de politológiai kutatások tömkelege állítja, hogy a proteszpártokat a társadalom leszakadó rétegei támogatják. Csakhogy a statisztikák nem igazolják, hogy a keleti tartományokban élők elégedetlenebbek, mint nyugati polgártársaik. Türingiában például, ahol a Linke és az AfD áll a közvélemény-kutatások élén, még a falusiaknak is 88 százaléka elégedett az életkörülményeivel. A volt NDK területein a többség úgy véli, hogy 1990 óta még sosem volt olyan jó sora, mint most. Az AfD választói ráadásul többnyire középosztálybeli, képzett fiatalok. Mint a parlamenti választásokat kommentáló egyik publicista szellemesen megjegyezte, a keleti tartományokban az AfD támogatottsága éppen annyival nőtt, amennyivel a munkanélküliség csökkent.
A német példa nem egyedi: más fejlett országokban hasonló a helyzet: a radikális változásokat sürgető rendszerkritikus pártok támogatói nem a leszakadó rétegekből kerülnek ki – jegyzi meg Lehming. Mint az Economist az „elégedettségi paradoxon” jelenségét tárgyaló elemzésében rámutat, a jobboldali protesztpártok nem a gazdasági válság idején, hanem a belőle való kilábalás után erősödtek meg, rácáfolva ezzel azokra az elméletekre, amelyek szerint a radikális erők támogatottsága korrelál a gazdasági helyzettel. Az Economist kutatásokat idéz, amelyekből kiviláglik, hogy az emberek elégedettebbek az életükkel és nem bíznak kevésbé a kormányban és az államban, mint korábban – ám mindennek dacára hajlamosabbak a radikális pártokat támogatni. Mindeközben azok, akik úgy érzik, hogy a szegénység fenyegeti őket, kevésbé hajlandók a radikális jobb- vagy baloldalra szavazni. Lehetséges magyarázatként az Economist Cass Mudde politológust idézi, aki szerint a jólét általánossá válásával a gazdasági kérdések jelentősége a háttérbe szorul, és a választók pártpreferenciáját inkább a kulturális kérdések, mindenekelőtt a bevándorlás, az etnikai és a vallási ügyek határozzák meg.
Lehming is hasonló következtetésre jut. Megemlíti, hogy közvélemény-kutatások szerint az előző német szövetségi választáson a választók számára legfontosabb témák az oktatás, a migráció és a klímaváltozás voltak. A gazdaságot mindössze 6, a bűnözést 4 százalék tartotta a leglényegesebb kérdésnek. Tehát az anyagi jólét helyett az identitás kérdése határozza meg a pártpreferenciát. Lehming némi iróniával megjegyzi, hogy a radikális jobboldal szavazói jó dolgukban nem tudják, mit tegyenek, és ezért csinálnak nagy ügyet a nemzeti, a vallási és a szexuális identitásukra fenekedő állítólagos veszélyekből. Vagyis Lehming pontosan azzal bírálja a radikális jobboldal értékkonzervatív támogatóit, amivel az identitáspolitikát zászlajára tűző progresszív urbánus elitet szokás.