„Az Egyesült Államok dominanciája a berlini fal leomlásával vette kezdetét, és Irak összeomlásával indult meg a lebomlás útján” – írja a Foreign Affairsben Fareed Zakaria sztárpolitológus.
Amikor huszonkét éve az illiberális demokráciák felemelkedéséről írt, Zakaria még nem látta, hogy az egypólusú világnak lassan vége van, csak azt vonta kétségbe, hogy Francis Fukuyama szavaival szólva vége a történelemnek, s a liberális demokráciának mint jövőképnek nincs alternatívája.
Most Zakaria csatlakozik az amerikai hegemónia kimúlásáról cikkező szerzők hosszú sorához. Úgy fogalmaz, hogy Amerika egyeduralmának valamikor az elmúlt két esztendő során szakadt vége. Éspedig egyszerre külső és belső okokból. Nyilvánvaló, hogy minden hegemóniának támadnak kihívói, előbb-utóbb mindegyiknek vége lesz, s ezt esetünkben Kína felemelkedése és Oroszország dacos szembeszegülése idézte elő. Az előbbivel kapcsolatban Zakaria úgy látja, hogy ellenállhatatlan volt. A kilencvenes években még azt hitték a nemzetközi megfigyelők, hogy Kína villámgyors gazdasági növekedése hamarosan megáll. Nem így történt, s Kína mára az Egyesült Államokkal nagyjából egy súlycsoportban van, olyannyira, hogy nemzetközi befolyása is érezhetően növekszik. Oroszország esetében már más a helyzet. A Szovjetunió összeomlása után Oroszország vezetői a Nyugat barátai voltak, Amerika azonban nem becsülte meg az ebben rejlő lehetőséget. Nem volt képes egyfajta új Marsall-segélyt nyújtani Oroszországnak az átmenethez, hanem inkább csak rossz tanácsokkal szolgált. Azonnali demokratizálást és hirtelen piacgazdasági sokkterápiát javasolt. Ahogy más országoknak is, mert amikor Indonézia, Thaiföld vagy Mexikó került bajba, szintén csak efféle tanácsokat kaptak Washingtontól, holott Amerika maga sem egyik napról a másikra vezette be a nyitott piacgazdaságot és a liberális demokráciát, hanem szerves fejlődés eredményeképp. Hosszabb távú gondolkodás és az efféle tervek megvalósításához szükséges kitartó anyagi támogatás azonban szóba sem került. Oroszországban hamar romlani kezdtek a közállapotok. Ráadásul Amerika közben egyre újabb támaszpontokkal vette körül Oroszországot, nem törődve az oroszok növekvő bizalmatlanságával.
A legnagyobb baj azonban akkor következett be, amikor a 2001-es terrortámadások után Amerika úgy viselkedett, mintha végveszélyben lenne, és egyik háborút indította a másik után. Afganisztánban tizennyolc év alatt sem sikerült elérni a kitűzött célt, s ráadásul másfél évvel az afgán háború kezdete után a teljesen szükségtelen iraki invázió következett, amelynek nyomán rettenetes háborúság és terror lett úrrá a volt Mezopotámián, miközben Amerika presztízse mélypontra süllyedt. Zakaria szerint ez indította el az amerikai hegemónia hanyatlását. Manapság viszont azt tekinti a hanyatlás egyik jelének, hogy Amerikában csökken az érdeklődés a külvilág iránt. A három nagy amerikai hírtelevízió műsoraiban harmadannyi külföldi hír van, mint harminc éve.
Zakaria úgy látja, hogy az amerikai hegemónia hanyatlása Trump elnök hivatali ideje alatt vált véglegessé. Ő ugyanis elidegenítette Amerikától régi szövetségeseit, s cserében – legalábbis a vele korántsem rokonszenvező elemző szerint – Kim Dzsongun észak-koreai vezérrel barátkozik, abban a reményben, hogy ezzel elnyerheti a Nobel-békedíjat.
Végeredményben tehát Zakaria úgy látja, hogy Amerika maga is mindent megtett hegemóniájának lerombolásáért, csak az nem világos, hogy azért-e, mert túlzásba vitte az aktivitást, mint Irakban, vagy inkább azért, mert elfordul a külvilágtól, mint állítólag Trump.