„A nyugati baloldali pártokat összetartó koalíciók felbomlottak. Nem lesz könnyű, de azért lehetséges újakat létrehozni” – olvassuk Yascha Mounk harvardi politológus tanulmánynak is beillő esszéjét a Democracy magazinban.
A kilencvenes évek második felében, a Harmadik Út virágzásának tetőpontján a baloldal legyőzhetetlennek, de legalábbis megkerülhetetlennek tűnt. A 2008-as gazdasági válság óta azonban kudarcot kudarcra halmoznak a középbal pártok. 1994-ben az Európai Parlament képviselőinek harmadát adták a szociáldemokraták, ma már csak ötödét – írja Mounk.
A jelenség azért különösen érdekes, mert a baloldal a nagyon különböző fejlettségű és társadalmi szerkezetű országokban egyaránt jelentősen visszaesett. Mounk ezt azzal magyarázza, hogy a baloldal hagyományos bázisa szétszakadt. Korábban a kétkezi munkásság és a liberális értelmiség szövetséget alkotott. Ennek a szövetségnek az alapja a jóléti állam melletti elkötelezettség volt. Mára azonban a gazdasági kérdések jelentősége csökkent. Kétkezi munkásból is kevesebb van, de ennél is fontosabb, hogy a politikában egyre inkább a kulturális kérdésekben elfoglalt álláspont határozza meg a pártpreferenciát – jelenti ki Mounk. Régen a jóléti állammal kapcsolatos vélemények alapján jó eséllyel meg lehetett határozni a pártállást, ma azonban inkább a kulturális kérdések a döntők. A migrációval, az abortusszal, a melegjogokkal kapcsolatos vélekedések alapján nagyobb eséllyel kitalálható a pártszimpátia, mint a vagyoni helyzet alapján.
A kulturális kérdések politikai súlyának növekedése azzal járt, hogy a baloldal bázisának, vagy ahogy Mounk nevezi őket, a „bohémok és a proletárok koalíciójának” korábban is létező törésvonalai kiszélesedtek. Az alacsonyabban képzett kétkezi munkások nem támogatják a liberális identitáspolitikát: ellenzik a bevándorlást és kevésbé elfogadók a szexuális kisebbségekkel szemben. A baloldal vidéki bázisának egy része ezért pártolt át a konzervatív társadalmi értékeket valló, ám az állam szociális szerepvállalását is támogató populista jobboldalhoz. A liberális urbánus értelmiség tagjait pedig a zöld és a liberális pártok csábítgatják.
Mounk nem hisz benne, hogy akár a baloldali populistáknak, akár a zöldeknek sikerülne ismét egységbe fogniuk a baloldalt. Az előbbiekről úgy véli, hogy a régimódi szocialista eszmékkel nem tudják megszólítani az értelmiséget és a városi középosztályokat. A zöldek viszont vidéken gyengék: a zöld, a kozmopolita eszmékre ugyanis ott nincs nagy kereslet. Mounk azt is kizártnak tartja, hogy akár az újbalos populisták, akár a zöldek képesek lennének új szavazókat mozgósítani vagy jobboldaliakat elhódítani. A fragmentált baloldali pártok egymással vetekszenek a szocdemek egykori bázisának szavazóiért.
Még leginkább a gyengélkedő szociáldemokrata pártoknak van esélyük egységbe olvasztani a baloldalt – írja Mounk. Egyrészt vissza kell térni a jóléti állam gondolatához, ügyelve rá, hogy ne váljanak kapitalizmusellenes radikálissá. De legalább ilyen fontos, hogy kulturális kérdésekben engedményeket tegyenek a konzervatív értékvilágú vidéki szavazóknak, akik nélkül esélyük sincs a jobboldali populisták fölébe kerekedni. Mounk szerint ez mindenekelőtt azt jelenti, hogy legalábbis mérsékelten bevándorlásellenessé kell válniuk, és sokkal kevesebbet kell a szexuális kisebbségek jogairól beszélniük.
Persze ha mindez sikerülne, a baloldalnak akkor sem lenne könnyű dolga – ismeri el Mounk. A jobboldali populista pártok ugyanis maguk is támogatják a jóléti államot. A liberális városi szavazókat pedig még ez a mérsékeltebben konzervatív és bevándorlásellenes retorika is elriaszthatja, így ők minden bizonnyal továbbra is a világnézetüknek jobban megfelelő progresszív liberális pártokat támogatnák.