„A brüsszeli Európa úgy szeretne üdvözülni, hogy az erkölcsöt a reálpolitika fölébe helyezi” – olvassuk a Quillette magazinban Pascal Bruckner írótól és filozófustól.
Európa vezető rétegeit – fejtegeti Bruckner – hatalmába kerítette az az érzés, hogy az öreg kontinens lakosainak vezekelniük kell a nácik és a gyarmatosítók bűneiért. A hidegháború idején ez a felfogás még nem tudott áttörni Nyugaton, azóta viszont utat tört magának a „humanizmus vallása”. Ezt jelenítette meg Angela Merkel, amikor képletesen keblére ölelt milliónyi szír menekültet. Bruckner szerint a nácizmus árnyékától való szabadulás gesztusa volt ez. A humanizmus azonban szelektív volt, mert ugyancsak 2015-ben a görögökre nem terjedt ki – utal szerzőnk a megszorító politikára, amelyet a csődbe juttatott görög gazdaság kisegítése ellenében szabtak.
A „humanista vallás” eredetét Bruckner Jürgen Habermas német filozófusnál keresi, aki arra intette az európaiakat, hogy gyanakvással tekintsenek hagyományaikra, mert azok okozták a nagy történelmi kataklizmákat. Ehelyett „egyetemes hazafiságra”, illetve „alkotmányos patriotizmusra” ösztönözte őket, s a mai brüsszeli Bizottságnak ez a filozófiája. Egyetemes nézőpontjukból nézve pedig szinte minden rosszért Európa felelős. Az afrikai éhínségekért, a Földközi-tengerbe fúló kivándorlókért, a terrorizmusért, valamint a természeti katasztrófákért. Közvetkezésképp vezekelnie kell. Ennek az új vallásnak két jellemző területe a bevándorláspolitika és a klímavédelem. Az új vallás szentje a bevándorló ember, és ennek Ferenc pápa már hat éve hangot adott, amikor Lampedusa szigetén afrikai menedékkérőket látogatott meg. Kárhoztatta a „közöny globalizációját”, és feltétlen befogadásra szólította fel a Nyugat népeit.
A baloldalon a migráns lépett a proletariátus és az antiimperialista gerilla helyébe – írja Bruckner. Ő az elnyomás áldozata, őt kell csodálni, őáltala van esélyünk az üdvösségre. Az európai ember bűnös, s ennek megfelelően az idegen testesíti meg az erényt. Ez az érzelgős „kereszténység” érdekes módon átfogó európai hitvesztéssel párosul. Vallástalan emberek a bevándorlót teszik meg korunk Krisztusává. Illetve korbáccsá, mellyel önmagunkat ostorozzuk.
Hegel „az ész cseléről” írt, amikor azt fejtegette, hogy az emberek önnön érdekeiket követve akaratlanul is hozzájárulnak a közjóhoz. Kant úgy fogalmazott, hogy a haladás, a dolgok jobbra fordulása nem az emberi önzetlenség eredménye, hanem a természet rejtett terveiből fakad. De már Szent Ágoston is felismerte, hogy a gondviselés a bűnt is felhasználja a maga céljaira, s létezik „felix culpa”, vagyis szerencsés, jót eredményező bűn. Ugyanezt megfordítva Bruckner feltételezi, hogy ha viszont a jóra törekszünk, lehet, hogy rosszat fogunk cselekedni. Például a vezetők a tömeges bevándorlás támogatásával populista erők megerősödéséhez járulnak hozzá. Velük szemben Putyin és Erdoğan azért népszerű, mert a lakosság úgy érzi, hogy cselekvőképesek.
Az új vallás másik lényeges terepe a klímaváltozás. A környezetvédelem valamikor az állat- és növényvilág óvását hirdette és fellépett az ellen, hogy az ipari társadalmak hulladékkal árasszák el a természetet. Mára egy apokaliptikus vallási hit vette át a helyét: vagy megállítjuk a gazdasági növekedést, vagy a legközelebbi jövőben tömeges pusztulás vár ránk. Mintha az aktivisták nem is megmenteni, hanem megbüntetni akarnák az embert – főleg a fehér embert – a bűneiért. Vagyis ezen a réven is ugyanoda jutunk, ahova a migráció esetében – érvel Bruckner. Mindkét jelenség az európai demokráciát veszélyezteti, ugyanis csak az olyannyira kárhoztatott európai hagyomány volt képes szavatolni egyszerre a szabadságot és a jólétet. Amerikát bűnei fenyegetik, az erőszak, az egyenlőtlenség és a faji elkülönülés, viszont a vallás és a hazafias érzület tartja életben. Európa ellenben talán éppen az erényeinek válhat áldozatává. A bűntudat sulykolása – figyelmeztet Bruckner – az európai demokrácia vesztét okozhatja.