Nyomtatás

Legyőzhető-e az irracionalitás?

2019. november 5.
Legyőzhető-e az irracionalitás?

Az örök optimista polihisztor szerint álhír, hogy az álhírek és az emberi irracionalitás korát éljük. Elismeri, hogy gyakran valóban a csordát követjük, de a többség általában nem így jár el. Megfelelő intézmények segítségével visszatalálhatunk a józan ész útjára.

Tényleg az igazság utáni korban élünk? Nem bizonyította-e be a kognitív pszichológia, hogy az emberek lényegüknél fogva irracionálisak? Nem lenne jobb elismernünk végre, hogy az objektív racionalitás és az objektív igazság keresése a felvilágosodás mára meghaladott eszménye? A fenti kérdések mindegyikére nem a válasz” – olvassuk Steven Pinker polihisztor esszéjét a Skeptic magazinban.

Általánosan elterjedt vélekedés, hogy posztfaktuális korban élünk: mindent elárasztanak az álhírek és a sarlatánság, már nem vélemények ütköznek, hanem alternatív valóságok csapnak össze, miután az alapvető tényekben sincs egyetértés. Mindezt gyakran arra vezetik vissza, hogy az ember természete szerint irracionális.

Pinker szerint a fenti aggodalmak túlzottak, sőt, nagyobb részt alaptalanok. Ha valóban érvényét veszítette volna az objektív igazság, akkor az erre vonatkozó tényállításnak sem lenne alapja, mint ahogyan az emberek irracionalitására vonatkozó tételnek sem – idézi Pinker a hazug paradoxonaként ismert érvet. A logikai szőrszálhasogatásnál azonban komolyabb érve is akad. Egyrészt megemlíti, hogy a közéletet mindig is átszőtték az álhírek, és a demokrácia általában együtt tud élni velük. Empirikus kutatásokat idézve Pinker azt minősíti a legelterjedtebb álhírnek, hogy az álhírek döntően befolyásolnak választásokat. Az álhírek csak a legelvakultabb választók körében népszerűek, ám ők amúgy sem ingathatók meg pártállásukban. Sőt, éppen az álhírekkel kapcsolatos eltúlzott aggodalmak gyengítik a társadalom alapintézményeibe és az egymásba vetett bizalmat.

Az emberi irracionalitással kapcsolatos félelmek nem kevésbé túlzók – folytatja Pinker. Nem igaz, hogy az ember a félelmei által irányított ösztönlény. Sőt, már a kőkorszakban sem volt az. Igaz ugyan, hogy állandó készenlétben kellett élnie, de már a zsákmányszerzés és a gyűjtögető életmód is igen kifinomult gondolkodást követelt meg. Aki pusztán a félelmeire hallgatott, az aligha maradt életben.

Pinker mindazonáltal elismeri, hogy a józan gondolkodás egyenlőtlenül oszlik meg. „A társadalom egy része racionálisabb, mint valaha. A másik véglet viszont az emberi psziché legsötétebb bugyrát idézi.” Ennek oka pedig mindenekelőtt az információbőség és az internet. Az utóbbi egyszerre szolgál az ismeretek minden korábbinál tágabb és könnyebben elérhető táházaként és az ostobaságok forrásaként. Elvileg ugyan bármilyen állítás igazságát ellenőrizhetjük, ám a gyakorlatban gyakran erősebb az identitás és a törzsi mentalitás, mint az igazság vágya. Nemritkán még akkor is kitartunk álláspontunk mellett, amikor a tények egyértelműen cáfolják. Ám még ekkor sem viselkedünk a szó szoros értelmében észszerűtlenül – jegyzi meg Pinker. Ilyenkor ugyanis valamilyen csoporthoz tartozásunkat és a bajtársaink iránti lojalitásunkat demonstráljuk. Az ilyen helyzetekben az egyén számára jól felfogott érdek a csordaszellemet követni, hiszen a tabudöntés kiátkozással és státuszvesztéssel járhat.

Az örök optimista Pinker szerint mindazonáltal az irracionalitás tekintetében sem reménytelen a helyzet. Megfelelő körülmények között akár egy bátor ember is leleplezheti, hogy a király meztelen. Az irracionalitás mértékét a megfelelő intézmények is csökkenthetik. Pinker sajnálattal konstatálja, hogy az egyetemek egyre kevésbé töltik be ezt a funkciót, mivel maguk is egyre inkább ideológiai gettóvá válnak. Mégsem tartja reménytelennek a helyzetet. Igaz ugyan, hogy van, akit semmilyen bizonyíték nem győz meg kedvenc összeesküvés-elméletének abszurditásáról, ám az emberek többsége nem ilyen. Pinker egy tavalyi kutatásra utal, amelyből kiderül, hogy a politikailag elkötelezett emberek zöme kellő mennyiségű tény és érv hatására hajlandó megváltoztatni véleményét a politikai szempontból érzékeny kérdésekben. Ehhez mindenekelőtt az szükséges, hogy legyenek olyan fórumok, ahol a különböző álláspontok civilizált módon ütközhetnek, és ahol az érvelést tényekre alapozzák.

Mindezzel csak két baj van. Egyrészt az, hogy Pinker szelektíven viszonyul a tudományhoz, és figyelmen kívül hagyja azon kutatásokat, amelyek az emberi irracionalitást sokkal erősebbnek találják.  De talán ennél is nagyobb nehézség, hogy az egymással szemben álló elitek pártállástól függetlenül fel akarják perzselni az érdemi vita terepét, a lövészárkok közötti területet. Márpedig ezek nélkül Pinker sem tartja legyőzhetőnek az irracionalitást.