Nyomtatás

Mit ér a közgazdaságtan?

2019. november 19.
Mit ér a közgazdaságtan?

A centrista gazdaságtörténész és az anarchista antropológus szerint a közgazdaságtani ortodoxiák nemhogy nem tudják előre jelezni a válságot, de még utólag sem képesek megérteni. Ha nem újul meg, a közgazdaságtan teljességgel képtelen lesz ellátni eredeti feladatát.

„A gazdaság irányításáért felelősök közül egyre többen érzik, hogy a közgazdaságtan nem képes betölteni szerepét. Olybá tűnik, hogy már nem is léteznek azok a problémák, amelyekre a közgazdaságtan választ adni hivatott” – olvassuk a New York Review of Booksban David Graeber anarchista antropológus recenzióját a Metazinból szintén ismert Robert Skidelsky gazdaságtörténész Pénz és kormányzat: a közgazdaságtan jelene és múltja című, tavaly decemberben megjelent könyvéről.

Skidelsky évek óta keresi a magyarázatot arra, hogy miért vallott kudarcot a közgazdaságtan, és miért nem volt képes előre jelezni a 2008-as gazdasági válságot, illetve miért nem voltak képesek a közgazdászok a válság megjelenése után utat mutatni. Skidelsky arra jut, hogy a fő ok a megszorítások politikája mellett elkötelezett doktriner közgazdaságtani elméletek elburjánzása. A mennyiségi pénzelmélet szerint az árszínvonalat a rendelkezésre álló pénzmennyiség határozza meg. Minél több a pénz, annál nagyobb az infláció, ezért a neoklasszikus közgazdaságtan a pénzmennyiség korlátozásával igyekszik elejét venni a drágulásnak. A monetáris szigor azonban előbb-utóbb gazdasági válsághoz vezet, amit csak jelentős pénzkibocsátással lehet legyőzni. Hogy aztán ismét a monetáris szigor időszaka következzen egészen az újabb válságig.

Graeber egyetért Skidelsky magyarázatával. Ő is a megszorítások politikáját tartja a válság elsődleges okának. Hozzáteszi, hogy a neoklasszikus elméletek a központi gazdasági tervezést lehetetlennek, illetve károsnak tekintik, mondván, hogy a piacot a racionális egyének haszonmaximalizáló döntései irányítják a legeredményesebben. A gazdaságot ezen egyéni döntések sokasága határozza meg. Amiből az következik, hogy a piac spontán rendjébe való beavatkozás több kárt okoz, mint amennyit használ. Erre hivatkozva pedig elutasítják az állam gazdasági szerepvállalását. Azt remélik, hogy a válság magától elmúlik, s a piac a láthatatlan kéz segítségével visszatalál az egyensúlyi állapotba.

Graeber abban is osztja Skidelsky véleményét, hogy mint gazdasági válságok sora igazolja, sem az egyének, sem pedig a piac nem úgy működik, ahogyan azt a neoklasszikus elmélet hívei várnák, és ebből következően a neoklasszikus elméletek értelmében megalkotott modellek sem működnek. Ettől persze az ortodox közgazdászok nem jönnek zavarba, és tovább gyártják a gazdasági folyamatok előrejelzésére tökéletesen alkalmatlan bonyolult képleteket – írja Graeber. Számos jelenségről még utólag sem képesek számot adni. Például nem tudják megmagyarázni, hogyan eshet meg, hogy a drasztikus pénznyomtatás és a növekvő foglalkoztatás ellenére miért nem nő az infláció. Graeber egyenesen azt állítja, hogy a pénz a fán nő, ellentétben azzal, amit az ortodox közgazdászok gondolnak.

Graeber és Skidelsky egyaránt úgy véli, hogy ha a közgazdaságtan nem újul meg alaposan, teljesen irrelevánssá válik a valóság megértésében. Csakhogy azok is közgazdászok voltak, akik megírták, hogy a 2008-as válság oka éppen a pénzmennyiség növelése volt, nem pedig a monetáris és a fiskális szigor: az egyszer már meghitelezett ingatlanhitelek többszörös újracsomagolása és az egyre újabb csomagok többszörös kibocsátása összeomláshoz vezetett, amikor kipukkadt a buborék, és az ingatlanok ára zuhanni kezdett. Azt is megírták, hogy ezt a pénzügyi felügyelet jogainak szűkítése tette lehetővé. Továbbá azok is közgazdászok, akik ma úgy látják, hogy ismét piaci buborék alakult ki, csak most éppen a bőkezű állami pénzteremtés az ok.