„Könnyű ezt azzal elintézni, hogy legyen ez Izrael problémája, de ugyanez a kérdés mindenütt másutt is fejtörést okoz” – írja George Friedman a Geopolitical Futuresben.
Izraelnek nagy dilemma a jelentős arab lakosság jelenléte az országban, amelyet a többség a zsidók nemzetállamának tekint. Ez az 1967-es hatnapos háború után természetesen egészen új méretekben jelentkezett, hiszen Izrael akkor nagy arab-lakta területeket vett birtokba. Mint a Metazinban olvasható volt, Ben Gurion, az állam alapító miniszterelnöke ezt akkor valóságos öngyilkosságnak nevezte, mert hiszen az arab lakosság hányadának növekedése hamar megbonthatja a nemzetállamiság és a demokratikus berendezkedés kényes egyensúlyát.
Friedman az izraeli állam egy másik alapvető problémáját boncolgatja, éspedig annak kapcsán, hogy fél év leforgása alatt két választást is kellett tartani, de a második sem volt képes kormánytöbbséget produkálni. Ennek oka technikai értelemben az, hogy az arányos izraeli választójogi rendszerben tucatnyi párt szokott bekerülni a 120 tagú Kneszetbe, ami minden egyes választás után koalíciós kényszert jelent, és többnyire olyan pártok között, amelyek igen nehezen tudják összeegyeztetni elképzeléseiket. Nevezetesen az ortodox vallásos pártokkal, amelyek nélkül Netanjahu miniszterelnök világi pártjának lehetetlen lett volna kormányt alakítania. Amíg állt a kormánya, addig tagja volt az orosz bevándorlókból alakult párt is, amely viszont ki nem állhatja az ortodoxokat.
A felek közötti ellentétek arra vezethetők vissza, hogy alapvetően másként értelmezik Izrael államot – írja Friedman. Az ortodoxok szerint ez ugyanaz az államalakulat, amely jó két évezreddel ezelőtt működött a Szentföldön, csak éppen csaknem kétezer évig szünetelt. Ebből az következik, hogy az állam életét a szent szövegek szerint kell berendezni. Izrael állam világi alapítói és a mai világi pártok is úgy tartják azonban, hogy a zsidókat a szétszóratás tette mai értelemben vett néppé, és azért alapítottak államot az őseik földjén, hogy ugyanúgy otthon lehessenek valahol, ne kisebbségi, ne üldözött sorban, mint más népek. Izrael államformája köztársaság, s az ilyennek ritkán szokott hivatalos vallása lenni, pontosabban a demokráciáknak nemigen van államvallásuk.
Ha az államegyház nem formalitás, mint például egészen sokáig volt az amúgy szekuláris Svédországban és Norvégiában, akkor nehezen egyeztethető össze a demokráciával. Erre a modern demokráciák alapítói már a kezdet kezdetén rájöttek, ezért választották el az államot az egyháztól. XV. Benedek pápa ebben látta az iszlám és a keresztény világ közötti különbség alapját. Úgy fogalmazott, hogy az iszlám világban nem történt meg a felvilágosodás, amely elválasztotta a vallást az államtól.
Friedman is úgy látja, hogy pont ez a választóvonal a két világ között. Megjegyzi azonban, hogy a nyugati demokráciákban is vannak vallásos pártok, s ezek közül egyet említ, a német kereszténydemokratákét, de ők nem rendelkeznek kizárólagos hatalommal és nem is törekszenek ilyesmire. Amerikában a protestáns fundamentalista mozgalmak már határozottabb igénnyel lépnek fel, és ha nem is egyetlen felekezetet szeretnének az állam élén látni, ahhoz ragaszkodnak, hogy az amerikai állam a protestáns hit terméke, s ennek tükröződnie kellene a politikájában. De közhatalomba kerülve a protestáns fundamentalizmus hívei is akkurátusan ügyelnek a világi alkotmány elveire.
Éppen ez a bökkenő Izraelben, ugyanis az 1948-as alkotmány nyitva hagyta ezt a kérdést. Például a házasulandókat csak ortodox rabbi adhatja össze, vagy például a jesivák, a vallási iskolák hallgatói nem kötelesek katonai szolgálatot teljesíteni. Ez a megoldatlanság teremt aztán olyan feszültségeket, amelyek a jelenlegi kormányválságban is tükröződnek. Akárcsak az Egyesült Államok, Izrael is egyszeri aktussal teremtett állam, azzal a különbséggel, hogy ebben az egyszeri aktusban nem határozta meg világosan, mit is kell pontosan zsidó államon érteni.