„A nyugati liberális demokráciák nem riadhatnak vissza attól, hogy egészségügyi okokból szélesebb körben ellenőrizzék a polgárokat. A demokrácia ugyanis egyáltalán nem ellentétes az állampolgárok megfigyelésével” – írja Nicholas Wright neurobiológus a Foreign Affairsben.
A koronavírus kínai terjedésének idején sokan a kínai autoriter rezsim természetével magyarázták a vuhani egészségügyi válságot. Mára kiderült, hogy a demokráciák sem teljesítenek okvetlenül jobban, mint az egypártrendszer, sőt, a járvány a nyugati országokban nagyobb pusztítást végzett, mint Kínában, ahol rendkívül szigorú intézkedésekkel szabtak gátat a vírus terjedésének. Wright felidézi, hogy a pártvezetés egymillió önkéntest mozgósított, akik a helyi korlátozásokat felügyelték. Kína kihasználta a korábban kiépített digitális megfigyelőrendszer lehetőségeit is: a mobiltelefonos cellainformációk felhasználásával és a közterületi arcfelismerő kamerák segítségével tovább fokozták a járványügyi intézkedések hatékonyságát.
A fertőzés rohamos terjedésével egyre több nyugati országban vetődött fel az állampolgárok szigorú, kínai típusú megfigyelésének szükségessége. Németországban és Ausztriában (egyelőre önkéntesen használható) mobiltelefonos applikáció segítségével akarják azonosítani a fertőzöttekkel kapcsolatba került egyéneket. Olaszországban a többség támogatná, hogy nyomkövető karkötővel lássák el a karanténra kötelezetteket. A svájci hatóságok a mobiltelefonos helyadatok segítségével döntenek a szükséges korlátozásokról. Franciaországban is hasonló terveket fontolgat a kormány. Az ilyen gyakorlatot sokan korábban lényegileg ellentétesnek tekintették a demokratikus renddel, a járvány közepette azonban még az adatvédelmi kérdésekben rendkívül szigorú EU-s hatóságok is elismerték a mobiltelefonos adatok anonim felhasználásának szükségességét. Amerikában pedig annak lehetőségét vizsgálják, hogy lehet-e arcfelismerő alkalmazásokkal nyomon követni a fertőzötteket.
Bár sokan arra figyelmeztetnek, hogy a fenti járványügyi intézkedések összeegyeztethetetlenek a nyugati adatvédelmi normákkal, és súlyos személyiségi jogot sértő visszaélésre adnak lehetőséget, Wright szerint nem ellentétesek a demokratikus renddel. Egyrészt felidézi, hogy a demokratikus Hongkong és Dél-Korea is rendkívüli lakossági megfigyelést vezetett be a járvány megfékezése érdekében. Az előbbi nyomkövető karpereccel látta el a karanténra kötelezetteket, az utóbbi a zártláncú kamerák és a hitelkártyák adatait is felhasználta az egyének mozgásának nyomon követésére. A tajvani hatóságok még az állampolgárok utazási adataihoz is hozzáférhettek.
Sőt, a modern nyugati demokráciák történetét is az állam megfigyelési hatalmának megerősödése kísérte – írja Wright. „Ha tetszik, ha nem, az állam megfigyelési képességének kiépülése számos demokratikus országban elválaszthatatlan része a gazdasági és a politikai fejlődésnek.” Wright utal rá, hogy sokkal inkább az új megfigyelési technológiák számítanak szokatlannak, semmint maga a megfigyelés. Elvégre a modern államban a hatóságok folyamatosan ellenőrzik az egyéneket, ezzel biztosítva a közegészségügyi szabályok betartását, a munkajog érvényesülését és a közrendet.
Wright arra figyelmeztet, hogy a nyugati demokráciák súlyos hátrányba kerülnek az ázsiai országokkal szemben, ha túlzott adatvédelmi aggályaik miatt nem veszik igénybe a modern technikát. Ha nem alkalmaznak szigorú megfigyelést, akkor a koronavírust csak lassabban tudják megfékezni, ami jelentős előnybe hozza ázsiai versenytársaikat. Közben persze ügyelniük kell a demokratikus normák betartására is. Ez viszont nem a megfigyelés mellőzését jelenti, hanem azt, hogy az állampolgárok megfigyelése és személyes adatainak felhasználása átlátható módon, és a törvényekkel összhangban történjen. Wright arra utal, hogy a demokráciában és a diktatúrában egyaránt megfigyelik az állampolgárokat, az előbbiben azonban az állampolgárok is megfigyelik és ellenőrzés alatt tartják megfigyelőiket.