„A társadalmi egyenlőtlenség nem közgazdasági vagy technológiai gyökerű, hanem ideológiai és politikai okokra vezethető vissza” – idézi a német Merkur magazinban Oliver Schlaudt heidelbergi tudományfilozófus Thomas Piketty francia közgazdász Tőke és ideológia című nagy terjedelmű monográfiájának legfontosabb gondolatát.
Piketty bestsellerré vált előző könyvében a hagyományos ökonometria eszköztárával mutatta be, hogy a kapitalizmusban a tőkejövedelmek mindig gyorsabban nőnek, mint a gazdaság egésze és a bérek. Ebből azt a következtetést vonta le, hogy az egyenlőtlenség növekedését csak az állami beavatkozás állíthatja meg.
Új könyvében azonban szakít a szigorú közgazdaságtani megközelítéssel, pontosabban történelmi, szociológiai és politológiai elemzések sorával árnyalja azt. Az 1300 oldalas könyvben nem kevesebbre tesz kísérletet, mint hogy felvázolja az egyenlőtlenség világtörténetét, illetve megmutassa, hogy a gazdasági egyenlőtlenség végső soron nem közgazdasági, hanem ideológiai okokra vezethető vissza. A rabszolgatartástól a gyarmatosításon át a kortárs nyugati társadalmak bemutatásával igyekszik bemutatni, hogyan konzerválta és legitimálta az egyenlőtlenséget az ideológia. Hosszasan elemzi, hogy a nyílt kizsákmányolást hogyan váltotta fel a tulajdon szentségének normája, majd vált az érdem az egyenlőtlenség konzerválásának eszközévé a huszadik században.
Schlaudt elismeri, hogy Piketty heroikus küzdelmet folytat, ám úgy véli, hogy a francia sztárközgazdász több elemi kérdésre nem tud választ adni. A legfőbb hiányosságnak azt tartja, hogy Piketty könyvében átveszi a jólét kapitalista felfogását, amikor mindent a materiális egyenlőtlenség tükrében elemez. A megközelítés így nem tud számot vetni egyebek között a tervgazdaság nyilvánvaló egyenlőtlenségeivel, hiszen azok nem vezethetők le a szigorúan vett tulajdonbeli egyenlőtlenségből. Schlaudt óvatosan utal arra is, hogy bár Piketty többször elhatárolódik Marxtól, valójában semmit sem tesz hozzá a nem vulgármarxista ideológiakritikákhoz, amelyek nem az osztályharc, hanem az ideológia elsőbbségéből indultak ki.
Schlaudt esszének is beillő recenziójában keveset foglalkozik Pikettynek a mai kapitalizmus meghaladására vonatkozó javaslataival. A francia közgazdász a tulajdonviszonyok ideológiai alapjainak feltárása után oda lyukad ki, hogy alapjövedelem bevezetését, decentralizált termelést és munkástanácsok felállítását javasolja az egyenlőtlenség csökkentése érdekében. Érdekes módon ezeket a javaslatokat még azok a recenzensek is illuzórikusnak tartják, akik Piketty helyzetleírásával egyetértenek.
Marshall Steinbaum közgazdász például Pikettyhez hasonlóan a baloldali pártokat teszi felelőssé a jóléti állam 1970-es évektől tapasztalható visszaszorulásáért, mivel a kétkezi munkások érdeke helyett elsősorban a baloldali értelmiség ügyét, az identitáspolitikát karolták fel. Steinbaum kétli azonban, hogy a szociáldemokrata pártoknak sikerülhet újra egyesíteniük a kozmopolita értelmiséget és a nacionalista kétkezi munkásokat. Még kevésbé tartja megvalósíthatónak a Piketty által óhajtott „transznacionális egalitarizmust”.
Nem kevésbé szkeptikus az akadémiai közgazdaságtan és a zabolátlan kapitalizmus iránt kritikus Robert Skidelsky sem. A tekintélyes konzervatív baloldali gazdaságtörténész alapvető tévedésnek tartja, hogy az egyenlőtlenség a határok eltörlésével és még több globalizációval lenne orvosolható. Skidelsky szerint Piketty – Marxhoz hasonlóan – abban az ábrándban ringatja magát, hogy a kétkezi munkások tudatlanságukból fakadóan gondolják a nemzetet fontosabbnak, mint a nemzetközi munkásszolidaritást.
Hasonló kritikát fogalmaz meg Paul Krugman is. A Nobel-díjas amerikai közgazdász úgy véli, hogy a baloldali pártok nemcsak az identitáspolitika és a kozmopolita értékek miatt veszítették el a bérből és fizetésből élők támogatását, hanem azért is, mert a kétkezi munkások jóval kevésbé hívei a jóléti államnak, mint a baloldali értelmiség elvárná.