„Olaszországban esőszerűen öntik a pénzt a válságot enyhítendő, ahelyett, hogy a gazdaság feltámasztására összpontosítanának” – állapítja Angelo Panebianco liberális politológus a Corriere della Serában.
A szerinte hibás válságkezelés egyik oka az, hogy a miniszterelnök, ha akarna sem tudna másként eljárni. Nincs ugyanis elegendő hatalma ahhoz, hogy a maga elképzelését valósítsa meg. Válság idején is működik a politika, ami Olaszországban azt jelenti, hogy sokféle befolyásos érdekcsoport vetélkedik a szűkös erőforrásokért. Ebben a tülekedésben erős érvnek az számít, ha valaki olyan elvekre és eszményekre tud hivatkozni, amelyek mélyen gyökereznek az ország kultúrájában, és amelyek ezért nagy társadalmi támogatásra számíthatnak. A Corriere hasábjain épp a napokban jelent meg Alberto Alesina és Francesco Giavazzi elemzése, amelyben a két közgazdász kimutatja, hogy az olasz kormány válogatás nélkül, jóléti intézkedésszerűen „szórja a pénzt” a társadalom minden rétegének, az amerikai kormány viszont a vállalatok megmentésére összpontosít, és a gazdaság újraindítását készíti elő.
Panebianco kulturális, társadalmi beidegződésekben véli felfedezni az eltérés okát. Az Egyesült Államokban a vállalkozások hagyományosan népszerűek. Nem úgy Olaszországban, ahol a többség hol bizalmatlan, hol kifejezetten ellenségesen viseltetik a kapitalizmussal szemben. A lakosság emiatt fogadta tiltakozás nélkül, hogy jó két évtizede alig van érzékelhető gazdasági növekedés. A baloldali narratíva szerint ugyanis a növekedés elsősorban a gazdagoknak használ, továbbá károsítja a természetet. Pedig Olaszországot a szabadpiaci kapitalizmus tette az ötvenes-hatvanas években a világ egyik vezető ipari hatalmává. Hogy ezek után miért oly népszerűtlen, az rejtély.
Mindenesetre a baloldali kormánykoalícióban ez az uralkodó irányzat. Az Öt Csillag Mozgalom, amely a parlamentben a legerősebb koalíciós tényező, kifejezetten kapitalizmus-ellenes, és mint Massimo Franco a Corriere hasábjain elemzi, ebben a szellemben hat a kormány válságkezelési döntéseire. A Demokrata Párt északi szervezetei a liberális baloldalt képviselik, a déliek azonban inkább a kommunista antikapitalizmus örökségét viszik tovább. A pártból tavaly lépett ki korábbi vezetője, Matteo Renzi, s kis új pártjával, az Élő Olaszországgal szintén a liberális vonalat támogatja a kormányban. Mindent egybevetve azonban a piaccal szemben bizalmatlan, állampárti erők vannak túlsúlyban a koalícióban.
A klasszikus felállás az lenne, ha a kapitalizmusra ferde szemmel tekintő oldallal egy piacpárti állna szemben, de Panebianco szerint a jobboldali ellenzék sem piacpárti. Igaz, nem magyarázza meg, mire alapozza ezt a megállapítást. Az ellenzék legerősebb pártja, a Liga kifejezetten piacpárti ugyanis. Viszont populistának szokás minősíteni, mert egyszerű megoldásokat javasol a bonyolult problémákra, továbbá bizalmatlan az Európai Unió intézményei iránt, helyteleníti az Oroszország elleni szankciókat és Kínával is igyekszik jó kapcsolatban lenni. De Matteo Salvini, a párt vezetője többször is kifogásolta a kínai árudömpinget, azon az alapon, hogy Kínában nincs piacgazdaság. Silvio Berlusconi pártja, a Forza Italia közismerten szabadpiacpárti, a legkisebb jobboldali párt, az Olasz Fivérek programjában pedig minden fasiszta eredet ellenére sem szerepelnek piackorlátozó elképzelések.
Akárhogy is, Panebianco szerint Olaszországban lényegében populisták és populisták között lehet választani, márpedig ők lehetetlen feladatra vállalkoznak. A piac korlátozásával igyekeznek nagyarányú jövedelemátcsoportosítást végrehajtani, a piac visszaszorítása azonban hátráltatja a gazdasági növekedést, és ezzel csökkenti az újraosztható jövedelmet.