A szellemi elit cenzúrája

2020. május 17.

A Facebook a tudományos szakértelmiségre bízza a társadalmi szempontból veszélyes és megalapozatlan tartalmak kiszűrését. A baj csak az, hogy a tudós elitnek a saját háza táján is lenne mit söprögetnie. Ha a tudományos életben nem sikerült az igazság és a valótlanság megkülönböztetése, miért sikerülne az interneten?

„Egyesek úgy gondolják, hogy jó ötlet az értelmiségre bízni az internet cenzúrázását. Csakhogy az értelmiség sokkal kevesebbet tud, mint hinni szokták” – írja az American Conservative-ben Lewis Andrews  szociálpszichológus.

A cikk apropója a Facebook döntése, amelynek értelmében a közösségi oldal ellenőrző bizottságot állított fel. A Facebook legfelsőbb bíróságaként működő testület feladata a társadalmi szempontból fontos tartalmi kérdések eldöntése, vagyis annak elvi és gyakorlati meghatározása, hogy milyen tartalmakat tűrhet, és mit tilthat a közösségi oldal. Mint a testület vezetői kifejtették, legfontosabb céljuknak a gyűlöletbeszéd és az internetes zaklatás visszaszorítását tekintik.

A Facebook korábban sokáig elutasította a tartalom korlátozását,  mondván, hogy cenzúrával érne fel, ám a koronavírus-járvány hatására meggondolta magát. Lewis szerint ennek oka az, hogy egyre többen követelik az internetes tartalmak szigorú korlátozását. Érdekes módon a szabadelvű értékeket vallók is egyre azzal érvelnek, hogy a tudománytalan ostobaságokat, sőt, a társadalom alapvető normáival ellentétes kijelentéseket is ki kell szűrni. Sokan üdvözölték a Facebook döntését azon az alapon, hogy az alapvető normáknak az interneten is érvényt kell szerezni. Mások viszont antidemokratikusnak tartják, hogy a Facebook ellenőrző szervezete nem az alkotmány, hanem a Facebook saját tartalmi elveit igyekszik érvényesíteni.

Lewist azonban leginkább az a feltételezés aggasztja, miszerint a szaktudós értelmiség lenne hivatott a veszélyes tartalmak kiszűrésére. Felidézi, hogy a tudomány is súlyos válságban van, mivel az elmúlt években egyre több  tudományos kutatásról derül ki, hogy nem replikálható, aminek következtében sorra buknak meg korábban igazoltnak hitt elméletek. Egyes becslések szerint a klinikai pszichológiai eredmények kevesebb mint 40 százaléka ismétlődik meg újabb tesztek nyomán, de meglepő módon a farmakológiában sem sokkal jobb az arány. Gyakran a szándékolt sarlatánságot sem sikerül kiszűrni.

Ráadásul – teszi hozzá Lewis – a tudósok keze is maguk felé húz. A tudomány világában is ádáz verseny folyik. A kutatási pénzekhez az férhet hozzá, aki fontos áttörést és korszakalkotó eredményeket ígér. Már csak ezért sem szeretné senki, ha kutatási programjáról kiderülne, hogy zsákutca. Hiszen akkor nem lehetne újabb támogatásért pályázni. Ami pedig nemcsak a személyes előrelépés feltétele, de az egyetemek és a kutatóközpontok számára is fontos, hiszen kiadásaikat jelentős részben a kutatási támogatások fedezik.

Arról nem is szólva, hogy a kutatási támogatások elosztásában mindig szerepe van az ideológiai és a politikai céloknak is – teszi hozzá Lewis. Akár a kormány, akár emberbarát milliomosok adják a pénzt, rendszerint azt remélik, hogy saját normáikat és tekintélyüket erősíthetik meg a tudomány segítségével. Mindennek fényében Lewis igencsak kétségesnek tartja, hogy a tudós értelmiség birtokában lenne a társadalmi szempontból veszélyes valótlanságok kiszűréséhez szükséges tudásnak és elfogulatlanságnak.