A fehérség szégyenérzete és a tüntetések

2020. június 16.

A francia filozófus a rasszizmus elleni tiltakozás jelszavával zajló tüntetések fehér középosztálybeli fiatal résztvevőit az egykori kommunista fiatalokhoz hasonlítja. Azok a munkásosztállyal szemben éreztek bűntudatot burzsoá mivoltuk miatt, ezek pedig a fehér bőrszínük miatt éreznek lelkifurdalást.

A jogos felháborodás egyhamar frenetikus tömeges utánzásba fordult, amely mit sem törődött a valós tényekkel” – olvassuk a Le Figaróban Alain Finkielkraut filozófustól azzal kapcsolatban, hogy az amerikai tüntetéseket másoló megmozdulások zajlottak európai nagyvárosokban is.

Szavait Eugénie Bastié idézi a konzervatív párizsi lap havi „nagy interjújában”. Bastié előzőleg saját esszét is közölt arról az új jelenségről, hogy lelkes fehér fiatalok afroamerikaiak előtt térdelve kérnek bocsánatot felmenőik rasszizmusáért. Egyébként hiába, mert ha egyszer a „rendszer” fehér előjogokra épül, és ezt nevezik „rendszerszerű rasszizmusnak”, akkor mindegy, hogy az önostorozó maga rasszista-e vagy sem. Kivételezett marad.

Finkielkraut egyetért ezzel a keserű hangú fejtegetéssel, de a „fehér privilégium” fogalmát egyfajta „öngyűlölő rasszizmus” megnyilvánulásának tartja, amely a polgárság rossz lelkiismeretének ismert jelensége, csak éppen új köntösben.

Mint annyi szerző – és mint esszéjében maga Bastié is –, Finkielkraut sem tartja elkerülhetőnek, hogy elítélje a minneapolisi rendőrt, aki, mint írja, „módszeresen megfojtotta” George Floydot. Megértéséről biztosítja az amerikaiakat, akik felháborodásukban az utcára vonultak. Azt azonban már nem tudja elfogadni, hogy a mai Amerikát a minneapolisi képsorokkal jellemezzék. A feketebőrű amerikaiak ügye csakugyan az amerikai történelem nagy tragédiája, de nem ez a májusi emberölés jellemző a feketék helyzetére. Az érzelmek azonban nem a tények számbavételére sarkallnak, ezért hatástalan a pozitív változások számainak felsorolása, vagy akárcsak a rendőrség és a feketebőrű lakosság kapcsolatait jellemző adatok ismertetése. Hiába hivatkozik bárki az egyetemi pozitív diszkriminációra, Barack Obama két elnöki ciklusára, az egykori rabszolgatartó Dél városainak feketebőrű polgármestereire, mindez nem számít azoknak, akik egyszerűen fajüldözőnek tekintik az államot.

Még ennél is elképesztőbbnek látja Finkielkraut, hogy Franciaországban ugyanazokkal a jelszavakkal tüntetnek, mint Amerikában, s lelkesen másolják az Amerikában is hamis mintát. Egyszerűen rosszhiszeműség rasszistának bélyegezni a francia rendőrséget, s azzal vádolni, hogy rasszista terrort intézményesít az arab, illetve fekete-afrikai bevándorlók és leszármazottaik lakta negyedekben. Ezekben az úgynevezett „népi negyedekben” a rendőrök félnek. Megesik, hogy csapdába csalják őket, s aztán kővel, csatornafedéllel „tüzelnek” rájuk, sőt még a tűzoltókra is. A rendőrök egy ízben még lőfegyverrel elkövetett támadás elkövetőire sem lőttek vissza. Ezekben a városrészekben inkább az jellemző, hogy a rendőrség nem lép fel az eszeveszetten száguldozó autósok, a vad futballhuligánok ellen. Nem mindenütt jelenlévő rendőrállammal van dolgunk tehát, hanem az állam visszavonulásával „a köztársaság elveszett területeiről”. Közben a tüntetők azt skandálják, hogy „gyilkos zsaruk”, s egy régi rap-számot szavalnak, amely arról szól, hogy egy rendőr feleségét megerőszakolják. Camélia Jordana, a híres énekesnő képes úgy nyilatkozni, hogy rendőrök „egyszerű, minden nap munkába járó embereket mészárolnak le egyedül a bőrszínük miatt”.

A francia egyetemek is átveszik az amerikai példát: a fehér, európai kultúra felelős a rabszolgaságért, a gyarmatosításért, a nők elnyomásáért, a LMBT-ellenességért. Ezt a kultúrát csak azért szabad tanulmányozni, hogy lerántsuk róla a leplet, és a kisebbségek visszanyerhessék önbecsülésüket, a kulturális sokszínűség pedig akadálytalanul kibontakozhassék.

Az antirasszizmus ma már nem az egyenlőség és az egyenlő méltóság védelmében lép fel, hanem új ideológia, világszemlélet, amely a Nyugat hegemóniáját hivatott leépíteni, éspedig Nyugaton. Ma, a tömeges bevándorlás korában már nem azt célozza, hogy az újonnan érkezők be tudjanak illeszkedni az itteni kultúrába, hanem éppen ezt a kultúrát igyekszik „leleplezni”, mint az elnyomás eszközét.

Ahogy egykor a kommunista párt mellé állt az értelmiség egy része, mert röstellte polgári mivoltát, a mai radikális baloldaliak fehér bőrszínüket szégyellik, csakhogy ez a bűn lemoshatatlan. Finkielkraut ezt az öngyűlölő rasszizmust tekinti korunk leginkább zavarbaejtő és leggroteszkebb betegség-tünetének.