„A társadalom és a vezetők közötti szakadékot aligha lehet kozmetikázásokkal áthidalni” – állapítja meg Rémi Tell és Nicolas Germain a párizsi Le Figaróban.
A szerzőpáros arra reagál, hogy Emmanuel Macron köztársasági elnök a nemzeti ünnepen, július 14-én mély demokrácia-válságot emlegetett. Másnap pedig az új miniszterelnök parlamenti bemutatkozó beszédében arról beszélt, hogy helyre kell állítani a képviselők és a képviseltek közötti bizalmat. Mindkét közjogi méltóság a közvetlen demokrácia erősítésében kereste a megoldás kulcsát, a szerzőpáros viszont ezt veszedelmes illúziónak minősíti. Már az 1789-es alkotmányozók is sokat vitatkoztak azon, mennyire demokratikus a képviselők útján gyakorolt népszuverenitás. Egyesek úgy vélték, csak ez működőképes a gyakorlatban, mások viszont biztosak voltak benne, hogy a választott képviselők és az általuk kijelölt végrehajtó hatalom funkcionáriusai bitorolják majd a hatalmat.
A dilemma megoldására minden korban újabb és újabb elképzelések születtek. A szerzők elsőként François Guizot-ét említik, aki választás útján a legrátermettebb polgárokra bízta volna az állam irányítását. Elvetette a tömeg uralmát, ugyanakkor az abszolutizmust is. Ugyancsak a 19. században Auguste Blanqui a permanens forradalomban reménykedett, amely majd megvalósítja a néphatalmat. Igaz, a cezaromán III. Napóleon is a népszuverenitásra hivatkozott a maga császárságát legitimálandó. Egyikük sem képviselte azonban a mai demokrácia két alapvető elemét, az általános titkos választójogot és a véleményszabadságot. A közvetlen demokrácia első nagy teoretikusának a szerzőpáros Moritz Rittinghausen német szocialistát tekinti, aki a 19. század közepén helyi gyűlésekre bízta volna a törvények velejének kidolgozását, s a választott képviselők dolga csak a végrehajtás részleteinek kimunkálása, valamint maga a megvalósítás lett volna.
A legutóbbi évtizedekben a szocialista politikusok egymás után álltak elő a közvetlen demokrácia újabb és újabb elemeivel. Michel Rocard az üzemeket a dolgozók önigazgatására bízta volna, Bertrand Delanoë párizsi polgármester az évezred elején kerületi lakossági tanácsokat alapított, s később hiába igyekezett megakadályozni, hogy működésük formálissá váljon, Ségolène Royal szocialista elnökjelölt pedig 2007-ben „állampolgári esküdtszékeket” álmodott, amelyeknek tagjait sorsolással választották volna ki, hogy aztán az államigazgatás különböző szintjein véleményt mondjanak a hatalmi szervek döntéseiről. Vagyis a demokráciadeficitet nem Macron elnök érzékeli először.
Rémi Tell és Nicolas Germain szerint nem véletlen, hogy a közvetlen demokrácia elveiből csak kevés valósult meg. A politika művészete rugalmasságot kíván, a népszavazással történő döntéshozatalhoz viszont végletekig le kell egyszerűsíteni a problémákat, ami megkötné a megvalósítással megbízottak kezét. A mai technika persze azonnal kapcsolatot teremthet a nép és a döntéshozók között: az interneten tömegek lehetnek képesek arra, hogy beleszóljanak a törvényalkotásba és akár a döntéshozatalba. De ez a dilemma lényegén mit sem változtat. A sárgamellényesek tiltakozó mozgalma népszavazást követelt például az adózásról. Pedig az ellentétnek nem az volt az oka, hogy nem hagyatják jóvá az adókulcsokat a lakosság többségével, hanem az, amit Marcel Gauchet történész és filozófus a „francia sorcsapásnak” nevez, vagyis az a szakadék, amely a globalizációban veszedelmet látó francia tömegeket elválasztja a kormányzó elittől – az elit ugyanis elmaradottnak látja a lakosságot, amiért az nem képes követni őt a modernizáció útján. A szerzők a liberális demokrácia hívei, de arra figyelmeztetnek, hogy a liberalizmusnak és a demokráciának egyensúlyban kell lenniük. Márpedig a liberalizmus került túlsúlyba. Az egyéni érdekek többet számítanak a kollektív érdekeknél, nem csoda, hogy a többség nem bízik az állam vezetőiben. Ezen a közvetlen demokrácia jelszavával végrehajtandó kozmetikázások nemigen lesznek képesek segíteni.