„Ha a korabeli Kínához és az Oszmán Birodalomhoz hasonlítjuk őket, a 15–18. századi nyugati gyarmatosító hatalmak törpeállamoknak tűnnek” – olvassuk Arno Widmann publicista esszéjét a Frankfurter Rundschauban.
Az elmúlt években a nyugati közélet egyik fontos politikai és társadalmi témája a gyarmati múlttal való szembenézés. A kérdés fontosságát jól mutatja, hogy nemcsak a nagy gyarmatosítók, hanem a viszonylag szerényebb harmadik világbeli területeket uralmuk alá hajtó országok, egyebek között Németország is igyekszik szembenézni gyarmati múltjával. Ez általában összefonódik a rasszizmus ellen zajló megmozdulásokkal, illetve a Nyugat-központú történelem- és társadalomfelfogás elleni fellépéssel.
A 15. és 18. század közötti időszak úgy vonult be a Nyugat történelmébe, mint a világ felfedezésének, meghódításának és gyarmatosításának időszaka. Legalábbis úgy tanulták az idősebb nemzedékek, hogy Európa technológiai és katonai fölényének köszönhetően igájába hajtotta a világot. Widmann szerint ez az elképzelés torz képet fest a globális gyarmatosításról és az imperializmusról. A német szerző felidézi Jason Sharman cambridge-i történész tavaly megjelent, és magyarul is olvasható A gyengék birodalmai. Az európai terjeszkedés igaz története és az új világrend megteremtése című könyvét, amelyben Sharman arra világít rá, hogy egészen a 19. századig az európai gyarmatosító birodalmak technikai fejlettségükben és hódításaikban is elmaradtak keleti riválisaiktól. Való igaz, hogy a 15. századtól, vagyis a felfedezések korában a nyugati birodalmak jelentős területszerzéseket hajtottak végre. Ám mindez eltörpül a keleti hatalmak terjeszkedése mellett. Az indiai szubkontinens nagy részét elfoglaló Mogul Birodalom a 17. század végén a világ népességének közel harmadát foglalta magába. Az 1820-as évekre pedig a mandzsu Csing-dinasztia a világ népességének több, mint harmadát uralta, területei a világgazdasági össztermelésnek szintén harmadát adták, nagyjából annyit, mint Európa. Sőt, az európai hatalmak még csak saját kontinensükön sem tudtak igazán terjeszkedni. A mórok kiűzése közben ugyanis az európai államok Keleten jelentős területeket vesztettek az oszmán hódítás során.
A nyugati hatalmaknak egészen a 19. századig nem volt rá kapacitásuk, hogy jelentős hódításokat vigyenek végbe, hiszen a tengeren csak kisszámú embert tudtak szállítani. Sharman készülő újabb könyvében pedig arra is rámutat, hogy a gőzgép és a géppuska megjelenéséig az európai hatalmak sokkal inkább piacot kerestek és a szabad kereskedelmet akarták szavatolni, mintsem hódítani. Ez magyarázza, hogy 1876-ban Afrika összterületének mindössze 10 százaléka volt gyarmat, az első világháború kitörésekor viszont már 95 százaléka. A 19. századig Ázsiában sem volt sikeresebb az európai birodalmak terjeszkedése. Az egyetlen kivétel Amerika volt, ám itt az európaiak által behurcolt influenza és a himlő tizedelte meg (a szó szoros értelmében) az őslakosokat és törölte el a helyi civilizációkat.
Widmann megjegyzi, hogy a nyugati imperializmussal kapcsolatos jelenkori bűnbánó túlzások egy tőről fakadnak a nyugati civilizáció és nagyhatalmak felsőbbrendűségének 19. századi mítoszával, amelyek Leopold von Ranke óta meghatározzák a Nyugat történelmi önképét. Widmann arra céloz, hogy a mai eltúlzott lelkifurdalás oka a Nyugat nagyságával és hatalmával kapcsolatos múltbeli túlzásokban keresendő.
Esszéje végén Sharman kapcsán Widmann kitér rá, hogy a 19. és a 20. század nyugati fölénye inkább történelmi kivétel, mintsem szabály volt. Ráadásul ez a kivételes időszak is leginkább a keleti birodalmak belső gyengeségének és a polgárháborúknak a következménye volt. Ahogyan a nyugati világban Amerika túlsúlya is az európai kontinens belső viszályainak folyománya volt. És ahogyan Kína mai felemelkedése is Amerika belső problémáiból ered, nem pedig Kína hódító hajlamaiból.