„Két évtizeddel Robert Putnam Egyedül tekézni című könyvének megjelenése után az amerikaiak közösségi élete jelentősen átalakult. Érdemes hát elővenni Putnam tézisét, és újra látleletet készíteni az amerikai civil élet állapotáról” – írja Alexandra Hudson oktatási és civiltársadalom-szakértő a National Affairsben.

Alexis Tocqueville a 19. század hajnalán még a pezsgő civil társadalmat, a polgárok önszerveződését tartotta az amerikai társdalom legnagyobb értékének. A huszadik század végére azonban hanyatlani kezdett a polgári közösségi élet. Robert Putnam húsz éve publikált kutatása szerint az amerikai társadalom egyre inkább individualizálódik, az emberek visszahúzódnak privát szférájukba. Egyre kevésbé népszerűek a hegeli értelemben vett civil társadalom intézményei, vagyis az állam és a család közötti szerveződések, mint például az egyházak, a lakóterületi csoportok, a különböző önkéntes szervezetek és klubok. A civil társadalom meggyengülése pedig roncsolja a társadalom szövetét – aláássa a társadalmi szolidaritást és ellehetetleníti a demokratikus politikát.

Bár a jobb- és baloldal egyaránt szeretné meggyógyítani, a civil társadalom állapota nem sokat javult Putnam könyvének megjelenése óta, legalábbis a Hudson által idézett statisztikák szerint. A civil szervezetek tagsága stagnál, a jótékonykodás valamelyest nő ugyan, ám önkéntes munkát már kevesebbet vállalnak az amerikaiak. Egyre kevesebben járnak templomba, és a szakszervezeti tagok száma is egyre csökken (ez utóbbit néhány éve Putnam is megállapította). Az amerikaiak társasági élete is hanyatlóban, egyre több időt töltenek egyedül vagy a virtuális valóságba menekülve, ami ráadásul tovább mélyíti a politikai megosztottságot.

Hudson különösen aggasztónak tartja a kölcsönös bizalom csökkenését. Putnam húsz éve még azon kesergett, hogy az 1950-es 50 százalékról 30 százalékra csökkent az olyan amerikaiak aránya, akik bíznak polgártársaikban. Mára a megkérdezettek 25 százalékát teszik ki. Más kutatások arról számolnak be, hogy az amerikaiak 81 százaléka szerint országuk rossz morális állapotban van.

Igaz, részsikerek azért vannak, bár abban sincs sok köszönet – jegyzi meg Hudson. A választási részvétel még mindig elmarad a hatvanas évek szintjétől, de azért a kilencvenes évek mélypontjáról elrugaszkodott. Ez azonban leginkább az egyre durvább politikai kampányoknak, az ideológiai megosztottság és az ellenfél iránti gyűlölet fokozódásának eredménye, így hát aligha erősíti a társadalmi tőkét.

Hudson mindazonáltal nem adja fel a reményt. A koronajárvány miatti lezárások kapcsán például megpendíti, hogy a végletes elszigeteltség hatására sokan ismerték fel a közösség és a társas élet fontosságát. Hogy aztán a járvány elmúltával majd lesz-e ebből a nosztalgiából pezsgőbb civil élet, azt Hudson sem meri megjósolni.