„ Miközben a Demokrata Párt felkarolta a multikulturalizmust és beállt a Black Lives Matter mögé, Donald Trump a demokraták legmélyebb csalódására több kisebbségi szavazatot kapott, mint bármelyik republikánus elnökjelölt az elmúlt hatvan évben. A feketék szavazatainak 12 százalékát nyerte el, többet, mint 1996 óta bármely republikánus jelölt. A muszlimok 35 százaléka őt támogatta. Mi történt?” – kérdezi az amerikai elnökválasztás kapcsán Fareed Zakaria a Washington Postban.
Sokakat meglepett a kisebbségek szavazatainak megoszlása az amerikai elnökválasztáson. Kevesen számítottak rá, hogy Trump népszerűbb lesz a spanyolajkúak körében, mint négy éve. Floridában az ő szavazataik billentették Trump irányába a mérleget. De Texasban, Ohióban és Georgiában is sokkal több spanyolajkú szavazott jobbra, mint korábban.
Baloldali kommentátorok értetlenséggel fogadták a hispán kisebbség jobbratolódását. Nikole Hannah-Jones – akinek kezdeményezésére a New York Times 1619 címen projektet indított, amelyben az Egyesült Államok alapítását a rabszolgatartás bevezetésétől datálva értelmezi újra a történelmet – egyenesen odáig ment, hogy a Trumpra szavazó kisebbségeket „fehérnek” bélyegezze. Ez úgy értendő, hogy kisebbségi mivoltuk elárulásának tekinti, hogy Trump mellé álltak. Hasonló szellemben nyilatkozott Charles M. Blow, a New York Times másik publicistája, aki szerint „a történelmi elnyomást elszenvedő kisebbségek az elnyomó fehér partiarchalizmus mellé álltak”. A Washington Postban pedig Eugene Scott „a fehér felsőbbrendűség támogatóinak” nevezte őket. Paul Krugman visszafogottabban fogalmazott, ő egyszerűen csak felfoghatatlannak tartja a jelenséget.
Mások szerint viszont nem a kisebbségek jobbratolódása, hanem a baloldali identitáspolitikai tábor vaksága és dogmatizmusa az ijesztő. Inaya Folarin Iman, a színvak szabadelvűség alapján álló The Equiano Project igazgatója a Spiked magazinban úgy véli, csak annak meglepő, hogy az etnikai kisebbségben vannak republikánus szavazók, aki szerint a politika végső soron etnikai kérdéssé redukálható, és aki szerint a származás határozza meg a világnézetet. Az ő számukra hovatovább már a velük egyet nem értő kisebbségek is ellenségnek, vagy, mint a fenti példák mutatják, „fehér elnyomónak” számítanak.
Márpedig, mint számos elemző rávilágít, semmi meglepő nincs abban, hogy a kisebbségek tagjai közül sokan jobbra szavaznak. Michael Lind a Tablet magazinban statisztikákat elemezve kimutatja, hogy a spanyolajkúak körében is az iskolázottság és a vagyoni helyzet a meghatározó. Mint ahogyan a fehérek körében is, a szegényebb és egyeteminél alacsonyabb végzettségű kisebbségiek között gyakori a Trump- szavazó. Christian Paz pedig arra mutat rá az Atlantic magazinban, hogy az amerikai spanyolajkúak piacpártiak: nem a jóléti állam, hanem az amerikai álom vonzotta őket vagy felmenőiket Amerikába. A szocializmus nemcsak a kubai és a venezuelai származásúak körében szitokszó. Nem érzik magukat elnyomva vagy diszkriminálva – sőt, sokan egyáltalán nem azonosítják magukat „spanyolajkúként”. Ráadásul zömében erősen vallásosak, és támogatják a jobboldali konzervatív családpolitikát, egyebek között az abortusz jogának korlátozását. Rendpártiak, és csöppet sem bánják a bevándorlás korlátozását, hiszen az olcsó munkaerő az ő béreiket is lenyomná. Hasonló megfontolásból elutasítják a koronavírus miatti szigorú korlátozásokat is.
Zakaria is azt olvassa ki a választási eredményekből, hogy a kisebbségek tagjai közül sokan nem kérnek a baloldali identitáspolitikából. Nem osztják a woke szemléletet, amely mindenhol diszkriminációt és faji elnyomást orront. Zakaria idézőjel nélkül ír az intézményes rasszizmus jelenségéről, tehát hallgatólagosan elfogadja, hogy van ilyen, de úgy látja, hogy a bevándorló hátterű kisebbségek, szemben a történelmi elnyomást megtapasztaló feketékkel, nem szenvednek miatta, és ezért nem támogatják az azzal szembeni baloldali politikát.
Csakhogy a Zakaria által idézett számok arra engednek következtetni, hogy még a feketék körében is nőtt Trump támogatottsága. Közvélemény-kutatások szerint 2012 óta 96 százalékról 87-re csökkent a Demokrata Pártra szavazó fekete férfiak aránya. Ennek oka az, hogy a fekete férfiak több mint fele konzervatív, ráadásul a feketék körében alacsonyabb a diplomások aránya. Persze egyesek szerint a feketék jobbratolódása is a populista demagógiával magyarázható. Elvégre Biden elnök is úgy nyilatkozott a kampány során, hogy az a fekete, aki Trumpra szavaz, valójában nem is „fekete”.
Szemben a szörnyülködő woke kommentátorokkal, van, aki kifejezetten üdvösnek tartja a kisebbségi szavazatok sokszínűségét. Nevezetesen azok, akik nem gondolják, hogy a származás meghatározza a politikai hovatartozást. Oren Cass konzervatív baloldali elemző szerint az eredmények fényében remény van rá, hogy a konzervatívok még inkább odafigyelnek majd a kisebbségekre, és jobboldali, konzervatív multietnikus programot dolgoznak ki megszólításuk érdekében.
A kisebbségekre még inkább nyitott jobboldaliságnak azonban alighanem nagy ára lesz. Mint arra jobboldali elemzők felhívták a figyelmet, Wisconsinban, de talán Michiganben, Minnesotában és Pennsylvaniában is az okozta Trump vesztét, hogy a fehér munkásosztály helyett inkább a kisebbségi szavazók mozgósítására fókuszált.