Az arab tavasz téves metaforája

2020. december 27.

Tíz évvel ezelőtt kezdődött a tüntetés-sorozat, amely véget vetett több arab önkényuralmi rendszernek. Fagyos tél után napsugaras tavasz – vélte a nyugati média. Csak éppen nem lett tőle melegebb, mint télen. Sőt. Az ok? A demokráciához megfelelő helyi társadalom is kell. Ez pedig nem importálható.

Az Egyesült Államok új elnöke nem folytathatja ott, ahol Barack Obama alelnökeként abbahagyta. Számot kell vetnie azzal, hogy Amerika nem tud bárhol demokráciát teremteni” – írja Prakash Nanda veterán indiai elemző az Eurasian Timesban.

2010. december 17-én végső kétségbeesésében felgyújtotta magát és életét vesztette egy tunéziai utcai árus, miután árukészletét elkobozta a rendőrség. Lázadás tört ki, Ben Ali, a zsarnok baloldali elnök megbukott, majd a lázongás más arab országokra is átterjedt. Líbiára, ahol a Nyugat a lázadók oldalán avatkozott be a felkelőkre lesújtani akaró Kadhafi elnökkel szemben, s az eredmény azóta is tartó polgárháború és szenvedés. Egyiptomban a lázadás demokratikusnak nevezett választást eredményezett, ott pedig a Muzulmán Testvériség nyert, amely mérsékelt, de iszlamista szervezet volt, ám a hadsereg puccsal eltávolította a hatalomból, visszaállítva az előző rendszert. Jemenben azóta is tart a polgárháború, szaúdi részvétellel. Szíria és Irak története ismert. A mérleg: hatszázezer halott, tizenhatmillió menekült. Egyedül Tunézia maradt demokrácia, habár ezt a megállapítást nem indokolatlan némi fenntartással kezelni. Az iszlamista párt, a választások nyertese visszafogja magát, az igaz, de a gazdasági helyzet romlik, az elégedetlenség nő, a terrorszervezetek sokezer tunéziait verbuváltak az elmúlt években, tömegek hajóztak át illegálisan Olaszországba.

A baloldali szerzők nem tekintik befejezett ténynek az arab tavasz bukását. Layli Foroudi tunéziai újságíró a Prospect magazinban elismeri, hogy honfitársai csalódtak a forradalomban és a demokráciában, más arab országokban pedig vagy önkényuralom van, vagy polgárháború. Gramsci 1930 körül írt feljegyzését idézve abban reménykedik azonban, hogy ez csak a forradalmi hullám apálya, nem a vége. Azt már nem vizsgálja, vajon a tények igazolták-e Gramsci bizakodását. Marc Lynch a Foreign Policy hasábjain állítja, hogy az arab tavasz bukásának elméletét csak az önkényuralmi rendszerek terjesztik. Ők akarják elhitetni a világgal – úgymond –, hogy ha megbuknának, csakis radikális iszlamista terrorrendszerek jöhetnek utánuk. Lynch szerint, ha az Egyesült Államok erőteljesebben támogatta volna a közelebbről meg nem nevezett demokratikus csoportokat – akikről azt sem tisztázza, mekkora erőt képviseltek –, akkor győzhetett volna a demokrácia.

Prakash Nanda máshol látja az amerikai politika tévedését. Mindenekelőtt furcsállja, hogy az önkényuralmi rendszerek közül az Egyesült Államok pontosan azokat igyekezett megbuktatni, amelyekben a nőknek nem kellett eltakarniuk arcukat, sokféle állást vállalhattak, s ahol a keresztények is szabadon gyakorolhatták vallásukat. Éppen ezekben az autokráciákban sejlett fel valami a modernitásból, amely mégiscsak a demokrácia alapfeltétele. Ezt a furcsaságot olajstratégiai okokkal magyarázza, holott Líbia és Irak is nagy olajtermelő, ha nem is vetekedhet az öbölbeli olajsejkségekkel és Szaúd-Arábiával. Pedig van egy szembeötlő sajátosságuk, amely a modernitás-jelenségekre is rávilágít: ezek az államok a hidegháború idején Amerika-ellenesek voltak, és ezzel összefüggésben erős szovjet kapcsolatrendszert tartottak fenn. A Metazinban olvasható volt Wesley Clark egykori európai NATO-főparancsnok elbeszélése arról, hogy a Pentagonban az ifjabb Bush elnök hivatali idejének kezdetétől fogva dolgoztak egy olyan terven, amely az orosz befolyás kiszorítását célozta, éspedig fegyveres úton, vagy legalábbis katonai eszközök igénybevételével.

Akárhogy is, az indiai elemző szerint az arab tavasz nem eredményezhetett demokráciát, mert ahhoz megfelelő társadalmi közeg, hagyományok, szokások is szükségesek, nemcsak demokratikus alkotmány. Márpedig az arab világban az emberek többsége elsősorban a maga törzsének, klánjának, vallási irányzatának tagja, s csak harmad-negyedsorban országának állampolgára. Ha pedig törzsi, klán-, szekta-alapon szavaznak, ahogy Irakban történik, az nem nyugati értelemben vett demokrácia. Nanda úgy látja, hogy az iszlám mai állapotában amúgy sem tűri az állam és a vallási hierarchia elválasztását, ezért ahol a muzulmán vallás domináns, ott eleve kilátástalan a demokráciateremtés. Biden elnöknek tehát ajánlatos belenyugodnia, hogy a demokrácia feltételei belülről, szerves fejlődéssel teremthetők meg. Ezek híján a demokráciát erőltető külföld alighanem csak rontani tud a helyzeten.