Nyomtatás

Európai stratégiai szuverenitás

2021. január 19.
Európai stratégiai szuverenitás

Ahogyan véget ért az egypólusú világ és visszatért a többhatalmi vetélkedés, úgy vált Európa kiszolgáltatottá és periferikus mellékszereplővé a geopolitikai küzdőtéren. A tekintélyes nemzetközi elemző szerint az EU-nak meg kell erősítenie a szuverenitását. Ez azonban nem mehet a nemzetállami szuverenitás rovására.

„A koronavírus kétfrontos támadást indított Európa világnézete ellen: filozófiai és geopolitikai válságot okozott. Az EU-nak komoly erőfeszítéseket kell tennie, hogy megerősítse stratégiai szuverenitását” – foglalja össze az Internationale Politik Quarterlyben Mark Leonard, a Külkapcsolatok Európai Tanácsa agytröszt alapító igazgatója Jeremy Shapiróval, az európai stratégiai szuverenitás fontosságáról írt elemzését.

Leonard felidézi, hogy a koronavírus minden korábbinál élesebben rávilágított a szuverenitás fontosságára. A külső beszállítóktól függő Európa komoly bajba került a nemzetközi kereskedelem korlátozása miatt. Az európai szuverenitás megerősítését nem a koronajárvány teszi szükségessé, hanem a második világháború után létrejött világrend átalakulása – folytatja Leonard. A hidegháború után kialakult egypólusú világ, Amerika hegemóniája véget érni látszik. Kína egyre nagyobb konkurenciát jelent az Egyesült Államok számára, és Oroszország is komoly kihívások elé állítja Washingtont. Európa jelentősége ezáltal egyre csökken. Már Obama elnök számára is fontosabb volt a Távol-Kelet, mint az európai kontinens, és Trump alatt tovább csökkent Európa jelentősége. Kína mindeközben viszont egyre szorosabban együttműködik az európai államokkal. Ez önmagában talán még nem is lenne aggályos, ám Európa csak passzív szereplője a két nagyhatalom vetélkedésének. Ráadásul egyre inkább csak mellékszerep jut neki: míg a hidegháborúban fontos ütközőzónaként szolgált, mára geopolitikai szempontból periférikussá vált. Gyengeségét jól jelzi, hogy nemcsak befolyását, de lassan vonzerejét is elveszíti közvetlen keleti szomszédai körében.

Geopolitikai jelentőségének csökkenése mellett Európa háttérbe szorulásához hozzájárul a nemzetközi együttműködés rendszerének gyengülése – teszi hozzá Leonard. Amíg a nemzetközi szervezetek befolyása nagy volt, addig Európa a nemzetközileg elfogadott értékekre hivatkozva könnyebben érvényesítette érdekeit. Ma azonban Kína és Amerika, sőt, a kisebb hatalmak is egyre kevésbé veszik komolyan a nemzetközi normákat, ha azok ellentétesek az érdekeikkel. A reálpolitika visszatérte nem kedvez a gyenge Európának. Leonard már tizenhárom éve is illúziónak tartotta, hogy Kína és más fejlődő országok átveszik az európai demokrácia és jogok rendszerét. Mára ez nyilvánvalóvá vált, és vele az is, hogy Európát nem is tekintik követendő példának és nemcsak Kínában.

Okfejtése végén Leonard arra jut, hogy Európának a saját lábára kell állnia, és meg kell erősítenie szuverenitását. Az EU-nak mielőbb gazdasági, egészségügyi, klímavédelmi, digitális és biztonságpolitikai tekintetben is önállósodnia és függetlenednie kell – írja Leonard. Kiemeli, hogy az Unió külső határainak ellenőrzése is fontos. Közvélemény-kutatásokat idézve megjegyzi, hogy mindezt az EU polgárai is támogatják.

Az EU szuverenitásának megerősítése azonban nem további integrációt jelent. „Az EU stratégiai szuverenitása nem újabb brüsszeli jogköröket vagy a nemzeti szuverenitás gyengítését jelenti, hanem a szuverenitás visszaszerzését az Unión kívüli szereplőktől.” Mint Leonard nyolc éve is kifejtette, a túlzott központosítás technokrata projektje gyengíti az EU demokratikus intézményrendszerét, és aláássa az európai polgárok bizalmát az Unió iránt. Ha pedig az Unió a saját polgárainak bizalmát sem élvezi, akkor a külvilág szemében sem lehet képes növelni tekintélyét.