„A politika ellenállhatatlan vonzerőt gyakorol az olyan emberekre, akik nehezen tudnak megbirkózni kudarcos életükkel” – írja a Corriere della Serában régi ismerősünk, Angelo Panebianco.
Február 21-én, a Controradio nevű baloldali firenzei helyi rádióadó reggeli műsorában Giovanni Gozzini, a Sienai Egyetem történelemtanára rusnya békának, továbbá kocának nevezte az Olasz Testvérek nevű jobboldali párt elnökét, Giorgia Melonit, amiért pártja nem támogatja az új miniszterelnök, Mario Draghi jobboldalt és baloldalt egyaránt egyesítő kormányát, sőt bírálta a tekintélyes bankvezér-kormányfőt. Országos botrány lett, az egyetem felfüggesztette a professzort állásából, és fegyelmi vizsgálatot rendelt el ellene. Panebianco azzal indítja okfejtését, hogy akár a szexizmus megnyilvánulásának is tekinthetnénk a professzor szavait, sőt, ha valaki így beszél egy nőről, az e téren is magába nézhetne. De ekkora gorombaságot mindenképp csak a politika képes kiváltani egy máskülönben egészen normálisnak látszó emberből.
A Metazinban nemrég éppen Olaszország kapcsán a koronavírus-járványt ott is övező heveskedés apropóján volt szó róla, hogy a politikai vitákban az embereket jellemzően érzelmek és indulatok vezetik. Egy-egy csoporthoz tartoznak, és foggal-körömmel védelmezik a csoport igazát. A homloklebeny, amely a racionális gondolkodásért felelős, inkább csak az indulatok igazolásában játszik fontos szerepet.
Panebianco más utat követ gondolkodásában. A profi politikusok szerinte racionálisan követik a maguk érdekeit, nem ők szoktak goromba szavakra fakadni (felix Italia!). Hanem a politika iránt érdeklődő amatőrök között már ott vannak a gorombáskodók. Az amatőrök egyik csoportja pusztán rendes állampolgári érdeklődéstől és lelkiismeretességtől vezetve igyekszik bekapcsolódni a közéletbe. Egy másik részük viszont saját más téren elszenvedett csalódásait, kudarcait próbálja a társasági oldalak politikai vitáiban kompenzálni. Ki ne ismerne olyan embereket, akik, ha valami nagy sérelem vagy kudarc éri őket, képesek lennének az első járókelőbe is belekötni, a legkisebb apró konfliktust is súlyos sértésekkel megtorolni. Csakhogy az ilyesmit a többiek érthetetlennek és elfogadhatatlannak tartják, szóval az ilyen kifakadás társadalmi visszhangja biztosan negatív lesz. Mindjárt más a helyzet, ha valaki nem csak úgy vaktában durváskodik, hanem politikai cselekedetet hajt végre. A másik oldal, a helytelen vélemény képviselői végül is az egész társadalmat veszélyeztetik, nyugodtan feltételezhető tehát, hogy a gonosz megtestesítői. Őrájuk a legkeményebb eszközökkel lesújtani nagyon is nemes cselekedet. Legalábbis az egyik táborhoz tartozók szemében.
Az igazán nagy baj az – folytatja Panebianco –, hogy az ilyen vehemens konfliktusok a szélsőségességek felé tolják a politikát. Ráadásul a verbális erőszakot alkalmazók gyakran azt tapasztalják, hogy az agresszivitás kifizetődik. Erre lát bizonyítékot Panebianco abban, hogy az angolszász világban az erőszakos akciókkal is fenyegető, sőt néha erőszakot is alkalmazó szélsőségesek elől milyen könnyen hátrálnak meg a különféle hatóságok és intézmények, amikor átírják a múltat, szobrokat bontanak le vagy eltűrik emlékművek lebontását, utcákat, egyetemeket neveznek át.
Ezúttal mindenesetre másképp történt. Gozzini ugyanis kilépett a goromba szavakkal a nagy nyilvánosság elé, mozgalom nem áll mögötte, és szavait óriási felháborodás követte. Melonit maga az őt különben nemigen kedvelő Mattarella államfő biztosította együttérzéséről az őt ért sérelem nyomán, sőt, a pártelnök-asszony azt is megengedhette magának, hogy ne kérjen elégtételt Gozzinitől, ne tegyen ellene feljelentést abban a reményben, hogy a professzor majd tanul a történtekből.