„Egyes liberálisok szerint nem a jobboldali populisták veszélyeztetik a szabadságot, hanem a puha totalitárius új-jakobinusok. Tévedés” – olvassuk Jan-Werner Müller princetoni német politológus esszéjét a Neue Zürcher Zeitungban.
Müller kiábrándítónak és súlyos hibának tartja, hogy a szabadelvűség hívei közül is sokan értenek egyet azokkal a konzervatívokkal, akik a magyarra eltörléskultúrának fordítható cancel culture-t korunk meghatározó jelenségének, és egyúttal a szabadságunkra leselkedő legfőbb veszélynek tartják. Külön is elmarasztalja azokat, akik liberálisnak vallják magukat, közben a jóléti államot, sőt a vírus elleni korlátozásokat is a szabadság és az autonómia csorbítására tett kísérletnek tekintik.
Müller elismeri, hogy az egyetemeken előfordulnak súlyos incidensek, és egyes előadókat elhallgattatnak. Ám abszurdnak tartja, hogy az ilyen esetekből a szólásszabadság újsütetű konzervatív védelmezői a nyugati civilizáció hanyatlására következtetnek. Müller szerint az eltörléskultúra radikális baloldali hívei még az egyetemeken is kisebbségben vannak, és csak a konzervatív kultúrharcosok kreálnak átfogó világmagyarázatot az elszigetelt esetekből, hogy politikai tőkét kovácsoljanak a morális pánik felkorbácsolásából és a nemlétező halálos ellenséggel szembeni harc vezetőjének szerepében tetszeleghessenek. És ezzel egyúttal eltereljék a figyelmet a szabadságra leselkedő igazi veszélyről: a Kínától Indián át Brazíliáig egyre inkább megerősödő autoriter politikáról. Müller különösen ízléstelen aránytévesztésnek tartja, hogy gyakran még liberális szerzők is a huszadik századi totalitárius mozgalmakhoz hasonlítják az eltörléskultúrát. (Müller máskor nem ilyen finnyás. Mi a populizmus? című népszerű könyvében a kortárs jobb- és baloldali populizmust a nemzeti szocializmussal és a fasizmussal rokon ideológiaként tárgyalja.)
A német politológus kitér arra is, hogy a politikai korrektséggel kapcsolatos konzervatív kritikák csöppet sem újak. Allan Bloom már a nyolcvanas években hasonló gondolatokat fogalmazott meg az amerikai kultúra és identitás hanyatlása és a relativizmus előretörése kapcsán. Aztán alig egy évtizeddel később Amerika megnyerte a hidegháborút, ami Müller szerint ékes bizonyítéka annak, hogy az egyetemi kultúrában végbemenő változások nem járnak túl jelentős civilizációs következményekkel.
Müller azzal sem ért egyet, hogy a woke identitáspolitika kollektivista lenne, és azzal végképp nem, hogy a rasszizmus logikáját követi. Szerinte a woke mozgalom pusztán kiáll a kisebbségek mellett, vagyis a kirekesztés és az egyenlőtlenség ellen lép fel.
Esszéje végén Müller azzal vádolja a jobboldalt, hogy valójában a nagytőke érdekeit képviseli és saját előjogait védi, amikor ellenséget csinál a baloldali haladó értelmiségből. Ezzel ugyanis elterelheti az emberek figyelmét a gazdasági és a belőle fakadó hatalmi egyenlőtlenségről.
„De, igenis létezik eltörléskultúra. És nem, nem pusztán egyedi, ártalmatlan esetekről van szó. Aki ezt állítja, az bagatellizálni akarja a problémát” – veti ellen Dieter Schönecker filozófus, ugyancsak a Neue Zürcher Zeitung hasábjain. Schönecker emlékeztet rá, hogy különböző felmérések szerint az amerikai egyetemeken aránytalan túlsúlyban vannak a liberális professzorok: az irodalom- és a szociológia tanszékeken 27 demokrata párti tanárra jut 1 republikánus szimpatizáns, az antropológiai szakokon 42-re. Persze ebből még nem következik, hogy az intoleráns eltörléskultúra lenne a meghatározó. Mindenesetre egyre több professzor szólal fel a véleménydiktatúra és az elhallgattatás ellen. Schönecker felidézi, hogy március elején kétszáz tekintélyes amerikai professzor, köztük bal- és jobboldaliak hálózatot hoztak létre az oktatás szabadságának védelmében, amelyet szerintük is veszélyeztet az eltörléskultúra. Németországban is működik hasonló oktatói szervezet. A Metazin által is bemutatott Heterodox Akadémia ugyancsak hasonló célból jött létre. Ha tényleg csak elszigetelt esetekről lenne szó, akkor aligha fecsérelnék ilyesmire a drága idejüket tekintélyes értelmiségiek – jegyzi meg Schönecker. Cikke végén ironikusan felveti, hogy talán gyümölcsöző lenne a politikai egyoldalúság okait kutatni akkora szorgalommal, mint amekkorával Müller védencei az állítólagos strukturális rasszizmus feltárásán munkálkodnak.