„Az emberek irigyek a gazdagokra. De ha a társadalom biztosítja az emberi méltósághoz szükséges minimumot, akkor nem neheztelnek senkire pusztán azért, mert gazdag” – olvassuk a Law & Liberty magazinban James R. Rogers politológus recenzióját Mike Savage szociológus A szegénység visszatérése című májusban megjelent monográfiájáról.

Savage meglehetősen borús képet fest a fejlett kapitalista társadalmakról. Más baloldali elemzőkhöz hasonlóan attól tart, hogy a növekvő gazdasági egyenlőtlenség aláássa a demokráciát, sőt hovatovább polgárháborús helyzetet teremt. Az ilyen elméletek közös alapvetése, hogy nemcsak az általános nélkülözés szakítja szét a társadalmat, hanem az is, ha nagy a gazdagok és a szegények közötti különbség: a gazdasági egyenlőtlenség súlyos szociális és politikai feszültséget okoz még akkor is, ha viszonylag kevesen nyomorognak. Az egyenlőtlenség morális szempontból még akkor is tarthatatlan, ha egy ponton túl az életkilátásokra nincs is mérhető hatással. Legalábbis a liberális jóléti állam teoretikusai, például John Rawls szerint, aki puszta szerencse kérdésének tekintette a képességbeli különbségeket, és vele a társadalmi javak érdem alapján történő elosztását is.

Mindebből pedig az következik, hogy nemcsak a szegénység felszámolása a cél, hanem a gazdagságé is – foglalja össze Savage legfontosabb állítását Rogers. Igen ám, csakhogy a fejlett országokban a szociálisan érzékeny baloldali értelmiség által felemelni óhajtott réteg nem nagyon kér a gondoskodó államból, sőt, épp ellenkezőleg, támogatja a jóléti kiadások csökkentését. Statisztikákat idézve Rogers gyorsan hozzáteszi, hogy a szegényebbek sem érzéketlenek a nélkülözőkkel szemben: a létminimum biztosítását fontosnak tartják, de az ezen túlmenő újraelosztást már nem. Akiknek a bőrére megy a játék, a konkrét nélkülözéstől félnek, nem pedig a Savage által „absztrakt egyenlőtlenségnek” nevezett társadalmi különbségektől. Aminek az oka Rogers szerint az, hogy a robusztus jóléti állam hosszú távon kevesebb jólétet teremt – nem véletlen, hogy a hetvenes-nyolcvanas években a hagyományos baloldali pártok is jelentős piacpárti fordulatot vettek, és az állami újraelosztás csökkentésébe fogtak.

Rogers súlyos hiányosságnak tartja azt is, hogy Savage nem vet számot a fejlett országokban tapasztalható növekvő egyenlőtlenség és a fejlődő országokban tapasztalható növekedés összefüggésével. Azt ugyanis még a kapitalizmus és a globalizáció kritikusai is elismerik, hogy az elmúlt évtizedekben gyors ütemben csökkent a harmadik világban nyomorgók aránya és száma. A globalizáció ugyanis munkahelyeket teremtett a leginkább elmaradott országokban, amiből persze a fejlett világ gazdagjai profitáltak, miközben az olcsó munkaerő miatt a fejlett országokban stagnáltak a bérek (igaz, a nyugati munkások is élvezik az olcsón előállított javakat). Vagyis – állítja Rogers –, a nyugati egyenlőtlenség növekedése a globális kiegyenlítődés velejárója.

Mindebből azonban nem következik, hogy minden egyenlőtlenség elfogadható volna – jegyzi meg recenziója végén Rogers. „A vagyoni és a jövedelmi egyenlőtlenség számos morális természetű társadalmi problémát vet fel. Egyebek között azt, hogy nem kockázatos-e járadékok megszerzésére ösztönözni a szegényebbeket, illetve államilag támogatott kartelleket fenntartani, vagy hogy milyen helyzetet teremtett az utolsó kommunistákból privilegizált kapitalistákat teremtő posztkommunista átmenet.” Ezeknek a problémáknak azonban az állami újraelosztás sokkal inkább az oka, mintsem megoldása.