Az jó hírért-névért az internet korában

2021. szeptember 14.

A közelmúltban három tekintélyes amerikai bíró szorgalmazta a rágalmazási joggyakorlat reformját a jó hírnév védelmének érdekében. A baloldali médiatudós egyetért velük. A rágalmazási perek megnehezítése egykor valóban a szólásszabadságot szolgálta, ma azonban a verbális internetes és médialincselést szítja.

„A rágalmazási perektől való védelem régóta a sajtószabadság jelképe. De el kellene végre döntenünk, hogy célszerű volt-e kiterjeszteni a közérdeket szolgáló média jogi védelmét a valóságot a saját szájuk íze szerint bemutató és értelmező amatőrökre” – latolgatja Edward Wasserman médiatudós a baloldali Prospect magazinban.

A cikkhez az szolgáltatott apropót, hogy három tekintélyes konzervatív bíró is bírálta az amerikai rágalmazási törvényt és az azt alkalmazó bírósági gyakorlatot. A legfelsőbb bíróság két tagja, Clarence Thomas és Neil Gorsuch a közelmúltban egy-egy ítélethez fűzött különvéleményében kifejtette, hogy a rágalmazási törvény alkalmazása nem védi hatékonyan a jó hírnévhez való jogot. Laurence Silberman szövetségi fellebbviteli bíró – Trump elnök hasonló véleményével is összhangban –  hozzátette, hogy ez a médiában túlsúlyban lévő baloldalnak kedvez.

Wasserman a kritika elvi részével egyetért. Felidézi, hogy a rágalmazással kapcsolatos bírói gyakorlat alapja egy közel ötven évvel ezelőtti precedens értékű legfelsőbb bírósági döntés, amely kimondta, hogy a közéleti szereplőkkel kapcsolatos valótlan állítások csak akkor tekinthetők rágalmazásnak, ha szándékos ferdítésen vagy valótlanságon alapulnak. Az ítéletet a szólás- és médiaszabadság fontos mérföldkövének tekintették, hiszen korábban a politikusok gyakran akár kisebb tévedések miatt is perbe foghatták bírálóikat. Az ítélet hatására drasztikusan visszaesett a sajtó ellen indított sikeres rágalmazási perek száma. Ma szinte lehetetlen rágalmazási pert nyerni. Jól mutatja ezt, hogy a New York Timesnak ötven éve egyetlen esetben sem kellett rágalmazásért kártérítést fizetnie. Sőt, már perek sem nagyon indulnak: a New York Times ellen 2010 és 2017 között mindössze 11 feljelentés érkezett. Éspedig azért, mert a bíróságok nemcsak a szándékos hazugság bizonyítását várják el, hanem egyre szélesebben értelmezik a közszereplő fogalmát – teszi hozzá Wasserman. A bírói gyakorlat értelmében szinte bárki közszereplőnek számít, aki interjút ad vagy közéleti szerepet vállal (például egy egyetemi csapat edzője vagy esélyegyenlőségi hivatalnoka), és ezért rágalmazási pert indítani szinte reménytelen.

A szólásszabadság és a jó hírnévhez való jog között nagyon nehéz egyensúlyt találni – ismeri el Wasserman. Egyetért a konzervatív bírákkal abban, hogy a hagyományos médiára szabott normákat biztosan helytelen változtatás nélkül átültetni a közösségi média és az internet világába. A rágalmazás szűk értelmezése egykor valóban a szólásszabadságot védte, ma azonban túl nagy hatalmat ad az amatőr online újságíróknak, önjelölt véleményvezéreknek és tulajdonképpen mindenkinek, aki kommentálásra adja a fejét. Hiszen a joggyakorlat ma nekik is a hagyományos médiát megillető védelmet biztosítja, tehát csak akkor foghatók perbe, ha az általuk leírt valótlanságokkal és álhírekkel kapcsolatban bizonyítható, hogy szándékosan, hitelrontás céljából ferdítettek. A puszta tévedés és valótlanság ténye nem ok a kártérítésre. Nem meglepő hát, ha bárki lényegében szabadon mocskolódhat az interneten, holott az online verbális lincselés akár nyilvános megbélyegzéshez vagy állásvesztéshez is vezethet – írja Wasserman. És persze a közösségi médiaszolgáltatók és a rágalmazó tartalmat gyűjtő és kérésre előteremtő keresők sem vonhatók felelősségre az oldalaikon a felhasználók által leírt valótlanságok miatt.

A megoldás az lenne, ha törvénymódosításokkal és a bírói gyakorlat átalakításával enyhítenének a most rendkívül szigorú rágalmazási normákon – javallja Wasserman. Elismeri, hogy ennek hatására biztosan nőne a perek száma, és ezért a bíróságoknak több erőforrásra lenne szükségük. Ám megérné, mert a mostani helyzet valóban tarthatatlan, és nem védi hatékonyan a jó hírnévhez való jogot. Wasserman a konzervatív bírákkal egyetértve megjegyzi, hogy a szólásszabadság aligha csorbulna attól, ha az interneten megnyilvánulóknak nagyobb felelősséget kellene vállalniuk az általuk megfogalmazott tényállításokért. És ez talán a hagyományos médiának is jót tenne, hiszen kevésbé kellene a közösségi média trolljaival és álhírgyáraival versenyeznie az olvasókért.