Ön konzervatív? Csinálja otthon, a négy fal között!

2021. november 18.
CC Di Dispe - Opera propria CC Di Dispe - Opera propria
https://it.wikipedia.org/wiki/Alessandro_Zan

Olaszországban a szenátus titkos szavazással elvetette a törvényjavaslatot, amely büntetni rendelte volna a nemi kisebbségek hátrányos megkülönböztetését. A tömegmédia felháborodottan ítélte el a honatyákat, akik ellene szavaztak. A veterán szociológus szerint az eset azt mutatja, hogy sokan titokban tartják konzervatív meggyőződésüket.

Mi sem könnyebb, mint konzervatívnak lenni Olaszországban, már a magánszférában. Annál nehezebb szóhoz jutni az ilyesmivel a nyilvános vitákban” – füstölög a Corriere della Serában régi ismerősünk, Ernesto Galli della Loggia.

A benyújtójáról, a baloldali Alessandro Zan képviselőről elnevezett törvényjavaslat már egy éve átment a Képviselőházban, azóta pedig a Szenátusban vesztegelt, amíg október végén váratlanul el nem bukott. Mint a Metazinban is olvasható volt, katolikus körök attól tartottak, hogy a Zan-törvény elfogadása esetén csorbulna a véleménynyilvánítás szabadsága, a jogalkalmazók például a transzneműség propagálásának kifogásolóit is büntethetnék. A Vatikán és a jobboldali pártok egyaránt előálltak áthidaló javaslatokkal, ezeket azonban a baloldal nem fogadta el. A szöveget támogató pártoknak elvben többségük van ugyanis a Szenátusban.  Ám tucatnyi szenátoruk dezertált: a titkos szavazás meglepetésre az ellentábor győzelmét hozta.

A fősodorhoz tartozó lapok mérgesen írtak az átszavazókról. Az egyik legnagyobb, a La Repubblica azért ítélte el őket, mert – úgymond – a társadalom többségének véleményével szemben szavaztak, de olyan napilap is volt, amely címoldalon, szalagcímben szólította fel őket, hogy szégyelljék magukat.  Szégyenkezniük pedig mindenekelőtt azért kellene, mert olyan szavazatot adtak le, amit a nyilvánosság előtt nem vállaltak volna.

Csakhogy – veti ellen della Loggia – egy évvel korábban senki sem kifogásolta, hogy a Képviselőházban ugyanígy, titkos szavazással fogadták el a törvényt. Avagy az lett volna helyes, ha meggyőződésükkel ellentétes szavazatra kényszerítik a képviselőket? – kérdezi. Vagy éppen a véleményük miatt kellene szégyenkezniük? Nyilván elítélendő lenne, ha valaki azt akarná, hogy a melegeket, a transzneműeket és másokat megaláztatás vagy erőszakos támadás érje. Viszont a törvénytervezet fogalmazása meglehetősen illiberális értelmezésre ad lehetőséget. Például a szabad vélemény jogát csak arra az esetre tartaná fenn, amikor az adott vélemény „nem alkalmas megkülönböztető, vagy erőszakos cselekmények előidézésére”. Márpedig ki határozza meg, hogy mi alkalmas? Ki határozza meg továbbá, hogy mi számít diszkriminációnak?  Ha például valaki a fizikai nemétől eltérő neműnek minősíti magát, vajon diszkrimináció-e, ha nem engedik be az ellentétes neműek zuhanyozójába? Vagy például ott van a tervezet 7-es cikkelye, amely előírná, hogy az iskolákban minden évben megtartsák a homofóbia, a transzfóbia stb. elleni országos napot, hogy „szembeszálljanak a nemi orientációra és a nemi identitásra vonatkozó előítéletekkel”. Ki mondja meg azonban, mi számít az alkotmány védelme alatt álló véleménynek, és mi előítéletnek? Della Loggia elképesztőnek tartja, hogy az egyik legfontosabb alkotmányos alapjog, a véleményszabadság ügyében ilyen hebehurgya szövegezésű jogszabály lásson napvilágot, s még inkább, hogy az ilyen szöveg ellenzőinek egy része titokban kell, hogy tartsa a véleményét.

Mióta a katolikus párt kikopott az országos politikából, „rendkívül nehézzé vált az olyan vélemények nyilvános képviselete, amelyek nem teszik csukott szemmel magukévá a progresszív kultúra álláspontját”. Sőt, a liberális szociológus egyenesen úgy fogalmaz, hogy a domináns politikai korrektséggel ellentétes konzervatív hangnak szinte lehetetlen megjelennie a nyilvánosságban. Ezt a véleményét della Loggia annyiban hajlandó enyhíteni, hogy a médiában zajló vitákban a politikailag korrekt álláspontot neves tudósok szokták képviselni, az ellenvéleményt viszont jobboldali pártok képviselői vagy jobboldali lapok munkatársai, amivel eleve lefokozzák az utóbbi álláspontot. Ez a gyakorlat azzal fenyeget, hogy a kirekesztett, a haladás, a modernitás ellenségének beállított tábor radikális eszközökhöz folyamodhat. Másfelől pedig a demokrácia „egyfajta oligarchikus rendszerré válhat, amelyben a magát az állampolgári erények és az igazság letéteményesének nyilvánító csoport diktál”.