„Ez a színjáték mára intézményessé vált a kanadai egyetemeken, a nagyvállalatoknál, sőt kormányszinten is” – olvassuk Jonathan Kay-től, a Quillette magazin kanadai szerkesztőjétől.
Steven Guilbeault kanadai környezetvédelmi miniszter a Glasgow-ban rendezett nagy klímavédelmi konferenciáról azt twittelte követőinek, hogy „a klímaváltozás elleni harcban nélkülözhetetlen az amerikai őslakosok részvétele és vezető szerepe”. Kay megjegyzi, hogy az őslakosság képviselői éppen nagyszabású földgáz- és kőolajkitermelő projektekben érdekeltek, és nem az az első gondjuk, hogy a minisztert megsegítsék a széndioxid-kibocsátás korlátozását célzó erőfeszítéseiben. Ám ha mégis ráállnának, akkor sem világos, miben rejlenék különleges tudásuk, amelynek révén vezetésükkel Kanada átállíthatná iparát olyan energiaforrásokra, amelyek kevesebb szén-dioxidot bocsátanak ki. A progresszív közvélemény azonban nem akad fenn az efféle apróságon. Tagjai körében az indiánok, akiknek törzseit egyébként „első népek” néven illik emlegetni, valamiféle szent státuszt töltenek be, és a korábban szigorúan vallásellenes progresszívok valósággal misztikus szerepet tulajdonítanak nekik.
Kayt ez az Egyesült Államokban divatos fehér önostorozásra emlékezteti, habár ott elsősorban a fekete bőrűekkel szembeni fehér bűnök megvallása révén válhat valaki erényes emberré, elsősorban egyetemi körökben. Olyan rituálékról azért nem szól a fáma Kanadában, mint amilyen az Egyesült Államokban elterjedt „előjog-járás”. Ott sorba állítják a résztvevőket, majd a fehér bőrűeknek egy lépést előre kell tenniük, azoknak, akiket bőrszínük miatt sérelem ért, egyet hátra, és így tovább, mígnem azok találják magukat legelöl, akik – úgymond – a leginkább privilegizáltak, és aztán szégyellhetik magukat. Egyetemeken és vállalatoknál egyaránt igen gyakori elvárás, hogy a diákok, a dolgozók DIE (sokszínűség, befogadás, méltányosság) foglalkozásokon vegyenek részt, és az előjog-járás megszokott eleme azoknak a foglalkozásoknak. Az mindenesetre közös az Egyesült Államokban és a Kanadában dívó gyakorlatban, hogy a fehér bőrszín egyfajta eredendő bűn jele, amelyet megszüntetni nem lehet, csak megvallani.
Kay bizonyságul egy nagy kanadai orvosi egyetem egyik diákvezetőjének hivatalos önéletrajzát idézi, amelyben az illető megvallja, hogy nemcsak fehér, cisznemű, nemcsak ép testű, hanem ráadásul még olyan „telepes” is, aki négy egykori indián nép területén lakik. Kay következő példája az Albertai Egyetem Oktatási Központjának igazgatója, aki egyenesen „vendégnek” nevezi magát az indiánok földjén, és megvallja, hogy ily módon „gyarmati erőszakot” tesz a bennszülött népeken. Érdekes módon nem ajánlja fel szépen jövedelmező posztját valamely rátermett bennszülött kanadai pedagógus javára – a társadalmi igazságosság papjai inkább csak szavakban gyakorolják hitüket. Más ez, mint a vallásos ember gyónása. Abban ugyanis kézzelfogható bűnökkel találkozni. Ha pedig valaki őszinte vallomással áll a nyilvánosság elé, az bátor cselekedet, mert hiszen kiteszi magát a többiek megítélésének. Ezúttal azonban egészen mással van dolgunk: ha valaki semmi rosszat nem tett azon kívül, hogy fehér ember, akkor bűnét sokmillió más emberrel osztja meg. Valójában nem bűnt vall meg tehát, hanem „erényét” fitogtatja.
Azért akadnak sokan, akik a fehér ember elítélését fordított rasszizmusnak minősítik, de meg is kapják a magukét – Ontario állam pedagógus szakszervezete határozatban ítélte el azokat a tagjait, akik így fogalmaztak, mivelhogy „káros, zaklató” magatartást tanúsítottak. Kay szerint az új szekta elvárásainak kitett emberek többsége kénytelen csendben maradni vagy látszólag magáévá tenni a bűnvalló mantrát, őszintén azonban csak egy kisebbség vallja magáénak.