„Hát nem az az erkölcsös magatartás, ha valaki mindenekelőtt az emberéletek megóvására törekszik?” – teszi fel a kérdést a Micromega radikális baloldali folyóiratban Daniela Calzolaio pszichológus.
Cikkében Paolo Flores d’Arcais filozófussal száll vitába, aki ugyanebben a lapban azt fejtegette, hogy Ukrajna ügyében baloldali létére az Egyesült Államok politikáját támogatja, mivel ukrán földön egy nép harcol a hazájáért egy külföldi nagyhatalommal szemben. Ő maga már 1967-ben is tüntetett a vietnami háború ellen a római amerikai nagykövetség előtt – írja –, de nem enged annak a reflexnek, hogy mindenképpen Amerikával szemben kell állást foglalni. Ha egy nép nem adja meg magát a megszállónak, akkor a baloldali hagyomány is azt kívánja, hogy mellé kell állni. Csakhogy Calzolaio szerint ez nem ok arra, hogy a győzelem legcsekélyebb reménye nélkül egyre több ember halálát mozdítsa elő a világ, és még egy szélesebb, esetleg nukleáris háborút is kockáztasson. Flores d’Arcais ugyanebben a lapszámban kérdéssel felel: „Ha Oroszország nukleáris fegyvert vetne be, azt sem lesz szabad válasz nélkül hagyni?”
Tomaso Montanari művészettörténész professzor a baloldali LEFT magazinban arra figyelmeztet, hogy éppen Oroszország sarokba szorításával kockáztatja a Nyugat a nukleáris háborút. Elismeri, hogy Oroszország agressziót és háborús bűncselekményeket követ el. Az ukránok önvédelmi harca teljes mértékben legitim. Az a kérdés, hogy van-e értelme.
Flores d’Arcais ezt sem hagyta válasz nélkül. Azzal érvelt, hogy az ukránok értelmét látják a harcnak, bíznak abban, hogy meghátrálásra tudják kényszeríteni Oroszországot, s ezt a döntésüket tiszteletben kell tartani.
A pacifistákat azonban nem győzi meg ez az érvelés. Roberta di Monticelli filozófus a Domani hasábjain azt fejtegeti, hogy Európának közvetítenie kellene a háborús felek között, ha ugyanis beáll az egyik oldalra, abból sohasem lesz béke. Európának a maga küldetésére kellene gondolnia, arra, hogy népeinek közös otthona legyen, ezek közé a népek közé tartozik pedig mind Ukrajna, mind Oroszország. Kantra hivatkozik, aki az államok közötti békéről álmodott egy olyan korban, amikor a nagy filozófusok az emberiség természetéhez tartozó, sőt (Hegel szavaival) az eltunyulást kúráló dolognak tekintették a háborút.
Ez azonban nemcsak baloldali gondolkodók véleménye. Diego Fusaro alt-jobboldali filozófus szerint Zelenszkij ukrán elnök „az amerikaiak gyalogja” egy nagy sakkjátszmában, és vágóhídra viszi az ukránok tömegeit. Az Il Tempóban megjelent írásában megállapítja továbbá, hogy az olaszok többsége különben is ellenzi az olasz kormány Amerika-barát politikáját az ukrán háború ügyében.
A Kulturjam szerzője, Marco Maurizi pedig egyenesen azt írja, hogy a filozófia valamikor azt kutatta, mi a jó élet, ma viszont az lenne a feladata, hogy segítsen megóvni az emberiséget a nukleáris katasztrófától.
Ezek a pacifista fejtegetések Antonio Rinaldit, a Globalist szerzőjét egy csaknem nyolcvan évvel ezelőtti vitára emlékeztetik. Albert Camus a felszabadulás után heves vitát folytatott René Gerinnel, aki ellenezte ugyan a nácizmust és külön is a nácik antiszemitizmusát, de első világháborús fronttapasztalatainak hatására pacifista lett, és helytelenítette a nácikkal szembeni fegyveres ellenállást. A náci megszállás alatt a L’œuvre című folyóirat irodalmi szerkesztője volt. Camus azzal érvelt vele szemben, hogy vannak helyzetek, amikor jogos a fegyveres ellenállás, és amikor az embernek választania kell. A bíróság is úgy ítélte meg, hogy Gérin pacifizmusa választás volt, nem semlegesség. Olyannyira, hogy . Ezt azért az értelmiségi közvélemény sokallta, és Gérin 1946-ban kiszabadult.