„Sokan teszik szóvá, hogy a németek nagyobb segítőkészséget mutatnak az ukrán menekültek iránt, mint a 2015-ös menekülthullám idején. Vajon minden szükséget szenvedőnek azonos figyelmet kell szentelnünk, és ha igen, képesek vagyunk rá?” – mereng Marie-Luise Goldmann irodalomtörténész a Welt magazinban.
Goldmann elismeri, hogy sok német segített a bevándorlóknak a nagy 2015-ös hullám során, ám általános vélemény, hogy az elmúlt hetekben Ukrajnából érkezők iránt még inkább szolidárisak – legalábbis eddig. A segítség formája is más, a beszámolók szerint most lényegesen többen fogadnak be saját otthonukba menekülteket. És hiába érkeznek rengetegen, ezúttal lényegében senki sem beszél migránsválságról.
A két menekülthullámmal kapcsolatos eltérő társadalmi reakciót egyes elemzők a rasszizmussal magyarázzák, és az előítéleteknek tudják be, hogy a németek segítőkészebbek a fehérbőrű, szőke és kékszemű ukránok iránt, mint amilyenek a közel-keleti, főleg szír menekültek esetében voltak. Mások szexizmust kiáltanak, s abban látják a nagyobb együttérzés okát, hogy most többnyire nők és gyerekek érkeznek. Margarete Stokowski, a Spiegel kolumnistája azzal magyarázza az ukrán menekültek iránti szolidaritást, hogy sokan szexuális tárgynak tekintik a nőket (mint Goldberg epésen megjegyzi, Stokowskit az nem nagyon zavarja, hogy a férfiak eszerint kevesebb együttérzésre számíthatnak).
A leggyakoribb érv szerint a kulturális hasonlóság és a földrajzi közelség a nagy segítőkészség oka. Ukrajna közel van, Európa része, és ezért sokan úgy érzik, hogy ami az ukránokkal megtörtént, az velünk is megtörténhet. Minden bizonnyal az orosz agresszor miatt is könnyebb az ukránok helyébe képzelnünk magunkat. Mindez nem igazán meglepő, hiszen már a koramodern gondolkozók, egyebek között Rousseau, Hobbes, sőt Lessing is felismerte, hogy minél hasonlóbbnak érezzük a szenvedőt, annál erősebb a szolidaritás. Mindez antropológiai és evolúciós szempontból érthető, hiszen ez erősíti a csoport túlélési esélyeit.
De attól, hogy természetes, vajon erkölcsi szempontból is helyes-e a hasonszőrűek melletti ösztönös részrehajlás? – teszi fel a kérdést Goldmann. A szerzőt kizárólag a kérdés filozófiai vonatozása érdekli, és nem az, hogy ki tekinthető szigorú jogi értelemben menekültnek, és ki illegális bevándorlónak. Goldmann felidézi Peter Singer filozófus híres gondolatkísérletét, amely arra világít rá, hogy amennyiben erkölcsi kötelességnek tekintjük egy fuldokló megmentését, ha ezt viszonylag kis áldozatok árán megtehetjük (Singer példájában ruhánk összevizezését és a munkából való késést kockáztatva), akkor erkölcsi kötelesség anyagilag támogatni és az éhhaláltól megmenteni valakit, aki a világ egy távoli pontján él.
Igen ám, csakhogy a filozófusok is el szokták ismerni az ember teherbíróképességének korlátait. Ha szigorúan vennénk az erkölcsi szabályt, akkor alapvető létszükségleteink kielégítésén túl semmit sem fordíthatnánk magunkra, amíg van, aki éhezik. Azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a hasonló kultúrájú menekültek befogadása valóban egyszerűbb. Goldman kiemeli, hogy ez nem jelent előítéletességet és főleg nem rasszizmust: egyszerűen könnyebb integrálni azokat, akik hasonló társadalmi normák között szocializálódtak, és hasonló társadalmi normákat követnek. (Goldman nem tér ki rá, hogy a menekült státusz csak ideiglenes oltalomra jogosít, nem végleges letelepedésre, viszont a 2015-ös hullámban érkezők túlnyomó többsége nem kívánt és nem kíván visszatérni szülőföldjére.) Adott erőforrásból az alapvető normák tekintetében hozzánk hasonló emberekből többet tudunk befogadni a társadalmi rend és stabilitás veszélyeztetése nélkül. Mivel eleve többet vagyunk hajlandók áldozni azokért, akiket valamilyen tekintetben magunkhoz közelinek érzünk, közülük több rászorulón segíthetünk, mint idegenen, vagyis akár még haszonelvű megfontolásból is indokolt lehet a részrehajlás, véli Goldmann. Arról nem is szólva, hogy – mint arra Barbara Bleisch svájci filozófus is rámutatott – amennyiben értéknek tekintjük az emberi közösséget, szükségképpen feltételeznünk kell, hogy saját csoportunk tagjaival szolidárisabbak vagyunk, máskülönben nincs értelme közösségről beszélni.
Esszéje végén Goldmann érthetőnek és erkölcsi szempontból is legitimnek minősíti, hogy a németek befogadóbbak az ukrán menekültek iránt, mint amilyenek a 2015-ben érkezett szírek iránt voltak. Már azt is nagy dolognak tekinti, hogy a németek az ukránokat sajátjuknak érzik, nem teljesen idegennek, és ezért hajlandók többet áldozni rájuk.