„A konzervatív politika már nem kifejezetten keresztény” – olvassuk Nate Hochman konzervatív publicista esszéjét a New York Timesban.
Mint arról a Metazin is beszámolt, a fejlett országok többségéhez hasonlóan az Egyesült Államokban is csökkenőben van a vallásos népesség aránya. Sokan ez alapján a Demokrata Párt bázisának erősödését jósolták, mondván, hogy a szekuláris választók balra húznak. A számok azonban nem igazolják ezt a feltevést. A vallástalanság terjedésével párhuzamosan ugyanis a jobboldal is megváltozott. Hochman közvélemény-kutatásokat idéz, amelyekből kiderül, hogy csak az elmúlt évtizedben tizenkét százalékponttal, 75 százalékról 63-ra csökkent a Republikánus Párt keresztény szavazóinak aránya, miközben az ateistáké és agnosztikusoké 19 százalékról 29-re emelkedett.
„A Bush-korszak óta szüntelen csökken a vallásos jobboldaliak befolyása a Republikánus Párton belül” – írja Hochman. Ma már nem a kereszténység, hanem a progresszív baloldali eszmékkel szembeni ellenállás és a kisemberek felkarolásának populista eszméi biztosítják a republikánusok ideológiai bázisát. Hochman ezt azzal magyarázza, hogy a baloldal Obama kormányzásától kezdve egyre inkább lemondott a kétkezi munkások érdekeinek képviseletéről, és a tanult elit szemében kedves woke és kozmopolita eszméket kezdte támogatni.
A jobboldal élt a lehetőséggel, és nyitott a kisemberek felé. Hochman ennek legékesebb példáját Trump politikájában jelöli meg. Trump tett ugyan szimbolikus gesztusokat a vallásos választóknak, de a legnagyobb jóindulattal sem lehetett őt a hagyományos keresztény értékek képviselőjének tekinteni. Az „egész életében szexuális libertinus és abortuszpárti” Trump a múltban kiállt a melegek házassága mellett is. Nem meglepő, hogy a vallásos szavazók körében visszaesett a támogatottsága, ám náluk sokkal több szekuláris hívet szerzett. Főleg olyan alacsonyan képzett „kispolgár” választókat, akiket nem a keresztény értékek érdekeltek, hanem ellenezték a számukra gazdasági szempontból káros bevándorlást és idegenkedtek a woke ideológiától is.
„A mai kultúrharcot nem a hívők és a szekulárisok vívják, hanem a woke-ok és ellenfeleik” – vonja le a következtetést Matthew Schmitz katolikus publicistát idézve Hochman, majd már egyenesen marxista alapállást vél felfedezni a jobboldalnál: „A mai jobboldali kultúrharcosok marxista alapokról érvelnek, amikor arról beszélnek, hogy a tradicionalista proletárok állnak szemben a hatalmat gyakorló állami és magánbürokráciával, amely tagadja az amerikai értékeket.”
A republikánus bázis kiszélesítésének azonban ára van, teszi gyorsan hozzá Hochman. A kisebbségbe szoruló keresztény konzervatívok között akad, aki szerint a hagyományos vallásos jobboldali ideológia feladása árán nem is éri meg választást nyerni. Hochman felidézi a Turning Point USA konzervatív ifjúsági találkozó tavalyi botrányát is. Az összejövetel vezetői kitiltották a rendezvényről a magát „rock and roll konzervatívként” azonosító Brandi Love pornószínészt. A posztkeresztény republikánusok ezt a baloldali eltörléskultúrához hasonlították, hozzátéve, hogy a keresztény véleménydiktatúra sem jobb a woke változatánál.
Hochman utal rá, hogy a konzervatív értelmiségen belül is létezik egy hangos keresztény irányzat, amely a vallásos értékekhez való visszatérést szorgalmazza. Példaként a Metazinból is ismert Patrick Deneent és Adrian Vermeulét említi. Ők azonban a kisebbség. Hochman úgy véli, hogy ha a tradiconalista keresztény konzervatívok nem kötnek kompromisszumot az új, szekuláris konzervatívokkal, akkor a jobboldalnak nem lesz esélye választást nyerni.