„Válságba kerültek a múzeumok?” – teszi fel a kínos kérdést Barry Schwabsky művészettörténész a Nation magazinban.

A világ múzeumainak jelentős része magángyűjteményekből jött létre. A huszadik században aztán egyre inkább önálló beszerzésekbe is kezdtek. Azóta tart a vita arról, hogy mit, milyen szempontok alapján, mennyiért, és mekkora mennyiségben vásároljanak. Ez különösen a kortárs művészetre fókuszáló múzeumok esetében nehéz kérdés. Gyakorlatilag lehetetlen előre megjósolni, hogy évtizedek vagy évszázadok távlatából mi számít majd értékesnek a mai műalkotásokból. Márpedig a nagy múzeumok elismert kurátorainak ma kell meghatározniuk, mely művészek és mely alkotások tekintendők maradandónak. „A múzeumnak nem raktárként kell működnie, hanem a jövő kultúrájának kialakítójaként” – idézi Schwabsky a két világháború közötti évek német, majd amerikai múzeumigazgatóját, Alexander Dornert.

A jövő kultúrájának megformálása azonban nem könnyű feladat. Különösen manapság nem, jegyzi meg Schwabsky. Hiába áll rendelkezésükre rengeteg pénz, „a kurátorok és a múzeumigazgatók ma már nem képesek magabiztos értékítéletre”. Mint mások is rámutattak, erős a közízlésnek való megfelelési kényszer. Ráadásul egyre magasabbak az erkölcsi elvárások. A történeti múzeumokban a gyűjtemények eredete vet fel dilemmákat, a kortárs művészeteket gyűjtők esetében pedig a politikailag korrekt művészi üzenettel kapcsolatos elvárások. A moralizáló szemlélet olyan erős, hogy már az is egy múzeumigazgató állásába kerülhet, ha kiderül róla, hogy a szexuális bűncselekményekért elítélt Jeffrey Epstein barátja volt. Mint Alice Gribbin írónő is rámutat a Tablet magazinban, a művészek, csakúgy, mint a kurátorok és a múzeumvezetők egyre inkább az elvárt társadalmi és morális üzenetet közvetítő műveket részesítik előnyben. Ha ez így megy tovább – figyelmeztet Schwabsky – a kortárs művészeti múzeumok a népnevelés intézményeivé válnak, az esztétikai szempontokat pedig mellőzniük kell.