„Aki tényleg középen áll, annak olyan dolgokkal kellene előállnia, amelyekért kínpadra húznák” – olvassuk a Metazin régi kedvelt ismerősétől, Ernesto Galli della Loggiától a Corriere della Serában.
Rég volt akkora keletje a centrumnak, mint most, amikor a politikai erők a szeptember 25-ére kitűzött rendkívüli parlamenti választásra készülnek. Néhány kisebb párt eddig is centristának minősítette magát, s most egyre újabb csoportok öltik magukra a közép mezét, legutóbb az 5 Csillag mozgalomból kivált De Maio külügyminiszter és követői. Csakhogy középen vákuum van. Már csak azért is, mert – mint a Metazinban már húsz év óta újra és újra olvashattunk róla – a politikai erők polarizálódnak, és az egymás elleni harc egyre fontosabb szerepet játszik potenciális híveik mozgósításában. Aki ezek után középre próbál helyezkedni, az ne tápláljon nagy reményeket, mert óhatatlan csalódás lesz az eredmény. Ezzel egyenértékű kimenetelre számíthat az is, aki mérsékeltnek állítja be magát, kivált, ha az is akar lenni. Ez esetben ugyanis azzal kellene előállnia, hogy például az emberek fizessenek adót, vagy a taxisok mondjanak le az őket más dolgozóktól megkülönböztető előjogaikról. Ehhez pedig valójában nem mérsékeltnek kell lenni, hanem végsőkig elszánt kamikazénak.
Márpedig igenis volt idő, amikor a magukat mérsékeltnek meghatározó, a centrumban elhelyezkedő erők irányították az országot. Jó néhány évtizeden keresztül pontosan ez történt: Olaszország vezető pártja a háború utáni évektől egészen a kilencvenes évek elejéig a Kereszténydemokrata Párt volt. Az ilyesmi ma lehetetlen, éspedig azért, mert a közép csak akkor kerülhet vezető szerepbe, ha jobboldalt és baloldalt egyaránt erős, a rendszerre veszélyt jelentő radikális pártok működnek, amelyeknek demokratikus legitimációja legalább is kétséges. Nem is lényeges, hogy csakugyan fel akarják-e forgatni a demokratikus rendszert, elég a választópolgárok többségének szemében, ha ilyennek látszanak. Olaszországban négy évtizeden át pontosan ez volt a helyzet. A szovjetbarát Kommunista Párt és az újfasiszta Szociális Mozgalom jelenléte eleve nélkülözhetetlenné tette, hogy az országot középről kormányozzák. A kettő között elhelyezkedő kereszténydemokrácia kormányzati szerepe abban a helyzetben megkérdőjelezhetetlen volt.
A most induló választási kampányban a baloldal majd úgy fogja beállítani a választás tétjét, hogy sikerül-e távol tartani a hatalomtól a fasisztákat. A jobboldali szövetség legkisebb pártját, a Forza Italiát nehéz lesz azzal gyanúsítani, hogy véget akar vetni a demokráciának, hiszen vezére, Silvio Berlusconi sokszoros miniszterelnök, aki ilyesmire sohasem mutatott hajlandóságot. De ugyanez a Liga vezérére, Matteo Salvinira is igaz, aki hosszasan töltötte be a belügyminiszter tisztét. Mindkettejük ellen számos kifogás emelhető, de nagy merészség kell ahhoz, hogy a demokrácia megveszekedett ellenségének állítsák be őket. Galli della Loggia az Olasz Testvérek, a pillanatnyilag legnépszerűbb jobboldali párt vezetőjét is védelmébe veszi az ilyesfajta vádak ellen. Pártja többszörös áttétellel a Szociális Mozgalomból származik, de szó sincs róla, hogy Meloni és követői erőszakot akarnának alkalmazni a politikában, korlátozni akarnák a szabadságjogokat, márpedig enélkül értelmetlen fasizmust emlegetni. Például azon az alapon, hogy valaki nem akar automatikusan állampolgárságot adni olyan külföldieknek, akik Olaszországban jártak iskolába, vagy nem akarja, hogy azonos neműek házasodhassanak. Az ilyesmihez nem kell fasisztának lenni. Hasonlóképp vélekedik Galli della Loggia a Kommunista Pártból kinőtt Demokrata Pártról is. Komolytalan lenne azt állítani, hogy veszélyt jelent a demokráciára nézve.
Más kérdés, hogy a két oldal elkeseredett harcban áll egymással, és emiatt nem engedhetik meg maguknak, hogy merész és értelmes programmal álljanak elő, mert ezzel támadási felületet kínálnának az ellenfélnek. Ilyen program csak középről jöhetne tehát, ámde a fejtegetés éppen azzal indult, hogy a középnek nincs esélye.