Ideológiai helycsere

2022. szeptember 25.
Ideológiai helycsere

Ötven éve az újbaloldal az elitellenességnek köszönhetően került hatalomra. Azóta megszerezte a kulturális és a gazdasági kulcspozíciókat. A jobboldali populisták pontosan azt a politikát követik, amely egykor a mára elitistává és szakértőkrácia-pártivá vált baloldal sajátja volt.

Napjaink amerikai politikájának leginkább zavarbaejtő politikai vonása, hogy a pártidentitások a fejük tetejére álltak” – írja Jason Willick politikai elemző a Washington Postban.

Természetes dolog, hogy a pártok ideológiája folyamatosan változik. Az elmúlt években azonban mintha felgyorsultak volna a folyamatok, sőt, a korábbiaknál gyökeresebb átalakulások indultak meg a jobb- és baloldalon egyaránt. Willick egyenesen úgy látja, hogy kulcsfontosságú kérdésekben felcserélődtek a szerepek az amerikai pártpolitikában. A jobboldali republikánusok hagyományosan elitisták voltak: az állami intézmények megerősítésén dolgoztak, és kiemelten fontosnak tartották a rendvédelmi szervek hatékony működését. Gazdasági tekintetben pedig piacpártiak voltak. A demokraták inkább baloldali politikát folytattak, kritikusabbak voltak az állami hatóságokkal szemben, és az átlagember érdekére hivatkozva igyekeztek az állam segítségével fellépni a nagyvállalatok ellen. Ma éppen fordítva állnak a dolgok. A hagyományosan baloldali populizmust a jobboldal, vagy legalábbis annak trumpista szárnya karolta fel. A jobboldal kifejezetten kritikussá vált a politikai és a gazdasági elittel szemben, sőt összejátszással vádolja, és a kisemberek mozgósításával igyekszik szembeszállni a szerinte a hatalmat bitorló mélyállammal, vagyis a demokratikus legitimációval nem bíró bürokraták uralmával szemben. A baloldali demokraták mindeközben a szakértők fontosságát hangsúlyozzák, bizalmatlanok a korábbi bázisukat alkotó kisemberekkel szemben, és szövetségre lépnek az őket ideológiai tekintetben is támogató nagyvállalatokkal. Willick utal rá, hogy a baloldal haladó szellemű woke puritanizmusa sok szempontból a vallásos jobboldali vakbuzgóságot idézi. Hozzátehetnénk, hogy külpolitikában is sokat változott a helyzet, hiszen régen a republikánusok voltak a keményvonalas héják, és szorgalmazták az Egyesült Államok külföldi katonai beavatkozásait.

Willick szerint a populista jobboldal térnyerése hasonlít az újbaloldal 1960-as évekbeli előretöréséhez. Akkor a baloldal szállt szembe a hatalmat élvező piacbarát liberális és konzervatív elittel. A radikális baloldal egyik meghatározó értelmiségi alakja, C. Wright Mills szociológus a feltörekvő baloldal esélyét abban látta, hogy szembeszáll a választók zömét, az egyszerű embereket lenéző  hatalmi elittel. Willick megjegyzi, hogy Mills elitellenes kijelentései ma semmilyen feltűnést sem keltenének a jobboldali populisták fórumain. Willick nem állítja, hogy Mills és a kortárs jobboldali populisták elitellenessége helytállóan írta le a politikai valóságot. Csak annyit állít, hogy ez a taktika működik. Fél évszázada az újbaloldalnak hozott történelmi győzelmet, most pedig a jobboldali populisták hatalomátvételét készítheti elő az elit pozícióit uraló baloldallal szemben, amely a szakértelemre hivatkozva kulturális és gazdasági tekintetben is egyre távolabb kerül a választóktól.