„Ma már sem a katolikusok nem egységesek, sem a jobboldal” – állapítja meg a Le Monde-ban Yann Raison du Cleuziou bordeaux-i politológia-professzor, a katolicizmus fejlődését taglaló friss könyv szerkesztője.
A vaskos kötetben huszonöt kutató számol be vizsgálódásainak eredményeiről, és a szerkesztő ezeket foglalja össze a párizsi napilapban. A katolikusok a kezdet kezdetétől a jobboldallal tartottak, vagyis a 18. század végétől, amikor egyáltalán kialakult a jobboldal és a baloldal fogalma. A jobboldal a monarchia és a vallás védelmében lépett fel, a baloldal pedig a köztársasági államforma és a kereszténytelenítés pártján állt. Később is magától értetődő volt, hogy a katolikusok többsége a jobboldalra szavaz. Így volt, amikor az államot 1905-ben elválasztották az egyháztól, de a közelmúltban is, amikor a jobboldal az azonos nemű párok házassága ellen szavazott. Bár a náci megszállókkal kollaboráló vichyi rezsim a püspökök jelentős részének támogatását élvezte, sok katolikus vett részt az üldözött zsidók bújtatásában, és a partizánharcban is. 1945 után a kereszténydemokraták (Köztársasági Mozgalom néven) zökkenőmentesen épültek be a politikai életbe, és a következő évtized kormányaiban döntő szerepet játszottak. Utolsó köztársasági elnökük a Vatikánban is látogatást tett, és az őt követő konzervatív elnökök, Georges Pompidou kivételével követték példáját. Macron elnök is így tett, és ennek megfelelően Yann Raison du Cleuziou őt is a jobboldalhoz sorolja (pedig Macron korábban a baloldali kormány minisztere volt, és magát centristának minősíti).
De Gaulle elnöksége idején a kormány külön támogatásban részesítette a katolikus iskolákat, részben adómentessé tette az egyháznak nyújtott adományokat, szóval ismét szorosabb lett a jobboldal és a katolikusok kapcsolata. Közben az Egyház sokat tett a megújulásért, de a II. Vatikáni Zsinat hatása messze elmaradt a modernitás gyors változásai mögött. Ekkor szabadultak fel a gyarmatok; a szolgáltató szektor egyre nagyobb méreteket öltött, ennek hatására kezdett elnéptelenedni a vidék, amely pedig a papság és a hívek utánpótlásának is fő forrása volt. Megbomlott a hagyományos családmodell, a fiatalok egyre nagyobb része került ki a régi családi ellenőrzés alól. A jobboldal igyekezett lépést tartani a változásokkal, egy katolikus gaulle-ista képviselő javasaltára 1967-ben engedélyezték például a fogamzásgátló tabletták árusítását. Igaz, a következő évben VI. Pál pápa enciklikában foglalt állást a fogamzásgátlás ellen. A híres 68-as lázongás tovább roncsolta a konzervativizmus és a vallásosság állásait, de a francia püspökök nem szálltak szembe a változásokkal, például üdvözölték, hogy a baloldalon is vannak katolikusok. 1975-ben a parlament jobboldali többsége legalizálta az abortuszt, kilenc évvel később viszont a katolikusok és a jobboldal megakadályozták, hogy törvény tagosítsa be a magániskolákat (tehát az egyháziakat is) az állami oktatásügybe.
Ma a katolikusok mintegy negyede szavaz baloldali pártokra. A többség továbbra is a jobboldallal tart. Hagyományosan a középjobbot támogatta, a radikálisoktól elzárkózott. Újabban e téren nagyot változott a helyzet. Ma az egykori gaulle-ista párt, a Republikánusok a katolikusok egytizedére sem számíthat. 2017-ben még 55 százalékuk szavazott az akkori elnökjelöltre, François Fillonra. Macron elnökre az idén csak minden negyedik katolikus szavazott. Marine Le Pent, a radikális Nemzeti Tömörülés elnökét a katolikusok 21 százaléka támogatta. A nála is radikálisabb Eric Zemmourt pedig 16 százalék. A katolikus választók tehát ma már korántsem alkotnak egyetlen nagy tábort, nagyjából egyenlően oszlanak meg a baloldal, a jobboldal és a közép között. Igaz viszont, hogy egyre csökken a számuk, s így az egész kérdés jelentősége is. A legalább hetente templomba járó katolikusok a felnőtt franciáknak alig 2 százalékát teszik ki. Yann Raison du Cleuziou egyenesen úgy fogalmaz, hogy Franciaország a kereszténység utáni korba ért.