„A nagy gondolkozók, Burke-től Tocqueville-en át a szubszidiaritás katolikus teoretikusaiig tudták, hogy az emberek akkor érhetik el a boldogságot és az elégedettséget, ha a társadalom köztes intézményeiben vállalnak elkötelezett és felelősséggel járó tagságot. Ha az állam beavatkozik ezeknek az intézményeknek az életébe, akkor a társadalom szövete foszlásnak indul és hanyatlani kezd a boldogság. A konzervatívoknak észben kellene tartaniuk ezt a bölcsességet” – olvassuk a Conservative Persuasions magazinban Matthew Continetti tollából.

A 19. század konzervatív liberálisai, egyebek között a fentebb idézett Edmund Burke és Alexis de Tocqueville csakúgy, mint reakciós konzervatívjai (például Louis de Bonald és Joseph de Maistre) tudták, hogy a modern tömegtársadalom és a hatalom totalizálására hajlamos állammal szemben az embereket a szabadság kis körei, vagyis az önkéntes civil szerveződések – az egyházak, a szomszédságok, a klubok később pedig a szakszervezetek – védhetik meg. Tudták azt is, hogy a formális és informális, de egyaránt autonóm szerveződések nélkül nem teljesedhet ki az egyén, nem győzhető le a szélsőséges individualizmusból fakadó önzés, és így nem valósulhat meg a társadalmi szolidaritás sem.

A civil társdalom nem egy utópia terméke volt, hanem a korabeli társadalmak működésének sajátossága. Continetti a híres amerikai szociológus, Robert Nisbet munkáira utalva kifejti, hogy az állam és az egyén közötti civil önszerveződések az idő múltával egyre veszítettek jelentőségükből. A hosszú 19. században, vagyis a francia forradalomtól az első világháborúig tartó időszakban a nemzetállami és a birodalmi központosítás és a modern bürokráciák megjelenése, a második világháború után pedig a jóléti állam kialakulása sok tekintetben átvette az önálló szerveződések feladatait, és ezzel kiszorította a civil társadalom eszméjét is. Az éjjeliőr-állam helyére lépő dadusállamban nem maradt hely a civil szerveződések számára. Mint Nisbet kifejti, a folyamat végállomása a totalitárius állam, amelyben az állam hatalmát nem korlátozzák az egyén és a tömeg, illetve az egyén és a központi hatalom között álló önkéntes és autonóm szerveződések.

Continetti szerint ideje lenne feltámasztani a civil társadalom eszméjét, mivel csak így lehetne elkerülni azokat a veszélyeket, amelyek egyrészről a szélsőséges individualizmusból és önzésből, másrészről  pedig az állami paternalizmusból fakadnak. Az erős civil társadalom nemcsak a központi hatalom túlkapásaival szemben védi a szabadságot, de egyúttal hathatósan segíthet helyreállítani a gyengélkedő társadalmi bizalmat és szolidaritást – véli Continetti. Sőt, talán még hatékonyabbá is teheti az állam működését – teszi hozzá. Mint a civil társadalom eszméjének más kortárs hívei is felvetették, a civilek sokkal hatékonyabbak számos állami feladat ellátásában, például a szociális támogatások eljuttatásában, mint a központi állami szervek.

Continetti elismeri, hogy a civilek bevonása az állami feladatok ellátásába komoly kockázatokkal jár. Már Nisbet és más konzervatívok, egyebek között Gertrude Himmelfarb is attól tartott, hogy a civilek ilyen betagozódása az államba teljességgel felszámolná az önszerveződések autonómiáját és függetlenségét. Arról nem is szólva, hogy az állami feladatok elvégzésében közvetlenül részt vevő civilek súlyos demokratikus deficitben szenvednek. Mint a Metazinból is ismert Claus Leggewie baloldali német szociológus rávilágított, az állammal szimbiózisban élő civil szervezetek gyakran valójában pártpolitikai vagy nagyvállalati, sőt, akár külföldi érdeket is képviselhetnek, nem pedig civil társadalmi célokat. Leggewie újabb munkáiban arra is figyelmeztet, hogy az állam is visszaélhet a civil társadalom eszméjével, ahogyan tette például Putyin, aki álcivil szervezetek kinevezésével és civil Népi Kamara létrehozásával lehetetlenítette el a független önszerveződéseket. A módszer olyan hatékonynak bizonyult, hogy autokratikus kormányok már külföldön is bevetik az állami díszcivileket, bizonyítandó, hogy országukban virágzik a demokrácia és a szabadság.