„Az 1948-as antifasiszta alkotmány szövegezőinek több eszük volt, mint a politikai harc mai résztvevőinek. Tudniillik élhető országot akartak” – olvassuk a Corriere della Serában Ernesto Gali della Loggiától.
Történt ugyanis, hogy Giorgia Meloni miniszterelnök-asszony a brüsszeli uniós csúcsról küldött üzenetében szép szavakkal emlékezett meg az 1944 március 24-i római náci vérengzés áldozatairól. Ámdeúgy fogalmazott, hogy az áldozatokat azért gyilkolták meg, mert olaszok voltak. Ez azonban tévedés. A nácik a politikai foglyok közül választottak ki 330 embert. Azért pont ennyit, mert az előző napon Róma központjában a német katonai rendőrség harminchárom katonája vesztette életét egy partizán rajtaütésben, és a német városparancsnokság úgy döntött, hogy megtorlásul tízszer annyi olaszt kell megölni, majd még hozzájuk csapott öt aznap reggel elfogott zsidó férfit és nőt is. (Egyébként nem mind olaszok voltak az áldozatok: az ardeatinói kőbányában halomra lőtt foglyok között volt egy Keresztes Sándor nevű magyar állampolgár is.)
Melonit ezután a baloldalon azzal gyanúsították meg, hogy szándékosan nem akarta felfedni az áldozatok antifasiszta identitását, s hogy ily módon politikai célból történelemhamisításra vetemedett. Ignazio La Russa, a szenátus elnöke pedig, aki Meloni pártjának, az Olasz Testvéreknek képviseletében a Parlament felsőházának elnöke, ugyanerről a témáról tett erősen vitatható megjegyzést. Úgy tudta ugyanis, hogy a Rasella utcai partizántámadásban megölt németek egy katonazenekar nyugdíjkorhatárhoz közel álló tagjai voltak. Ebből annyi igaz, hogy áltagos életkoruk 37 év volt, ami azonban a háborúban mozgósítottak esetében nem számított magasnak. Továbbá menet közben náci katonadalt énekeltek. Nem zenészek voltak tehát, hanem fegyveres katonák, akiket az SS a partizánok ellen akart bevetni. (Mellesleg ők is olasz állampolgárok voltak, mert a megszállt Dél-Tirolban sorozta be őket az SS.) A La Repubblicában Ezio Mauro veterán publicista és volt főszerkesztő „a jobboldal eredendő bűnére” vél ráismerni a Szenátus elnökének nyilatkozatában. Úgy látja, hogy a jobboldali vezetők szándékosan jobbra akarják tolni a közbeszéd határait az efféle nyilatkozatokkal.
A Metazinban már szó volt arról, hogy ha a szemben álló felek aktuálpolitikai célokra használjak fel a történelmet, az megoldhatatlan nehézségeket támaszthat az állam működésében. Ernest Renan egykori francia gondolkodó úgy fogalmazott erről, hogy a felejtés létfontosságú a modern nemzet létrejöttében, és a történeti tények feltárása gyakran veszedelmes a nemzetre nézve.
Galli della Loggia majdnem szó szerint ugyanerre a következtetésre jut a miniszterelnökre és a Szenátus elnökére zúduló össztűz kapcsán. Amióta a jobboldal alakított kormányt – fejtegeti – úgy látszik, hogy a múlt sehogyan sem akar elmúlni. Arról szó sincs, hogy valamiféle fasiszta veszedelem fenyegetne. Csakis a múlt ügyében vizsgáztatják a jobboldali politikusokat, szüntelen egyfajta bűnbánatot és hittagadást követelnek tőlük. Éspedig agresszív, számonkérő hangnemben, már csak azért is, mert ezzel lehet nézettséget szerezni a médiában. A háború után az alkotmányozó atyák bölcsebbek voltak. Tudták, hogy ha jót akarnak, le kell zárniuk a múltat. Az alkotmány értelmében öt évi szünet után akár a legfőbb fasiszta vezetők is indulhattak volna a választáson. Már 1946-ban amnesztiát hirdettek minden politikai bűncselekményre, például a nácikkal való kollaborációra is. És nem kértek senkitől bűnbánó nyilatkozatokat, mert bíztak benne, hogy a demokrácia majd korlátok között tartja a szélsőségeket. Úgy is lett. A kommunista párt igazán nem volt a demokrácia híve, a legsötétebb sztálini dogmákat hirdette, mégis helyet kapott a demokráciában. És amikor 1974-ben Pietro Ingrao lett a szenátus elnöke, senki sem követelte tőle, hogy tagadja meg a múltját, például azokat a szörnyű cikkeket, amelyeket a magyar forradalmat elfojtó szovjet beavatkozás igazolására írt a pártlapban 1956 végén. Valamennyire meg kell tudni békélni a múlttal, és nem kell mindenkitől ugyanazt a történelemszemléletet megkövetelni. Az újrakezdéshez szükség van egy kis felejtésre.
Galli della Loggia nem bánja, ha a baloldal élesen támadja a kormányt. De a mai politikája miatt bírálja, a nyolcvan évvel ezelőtti polgárháborút viszont ma nincs értelme tovább vívni.