„Képtelenség, hogy a baloldalt olyan ember vezesse, akit a társadalom túlnyomó többsége elutasít” – füstölög Philippe Marlière politológus, a londoni UCL tanára az AOC webmagazinban.
Az AOC (a betűszó az elemzés, a vélemény és a kritika francia megfelelőjének kezdőbetűiből áll) nem publicisták, hanem egyetemi oktatók és kutatók véleményét közli politikai, társadalmi és kulturális kérdésekről, és ennek megfelelően tűzte honlapjára a baloldali politológus kétségbeesett elemzését. Marlière döbbenten látja, hogy miközben Franciaország-szerte heves és tömeges tiltakozás zajlik a nyugdíjkorhatár emelése ellen, a baloldali pártok mindebből mit sem profitálnak. Macron elnök népszerűsége mélyponton, Újjászületés nevű pártjának parlamenti csoportja csak külső támogatással tud bármit keresztülvinni a törvényhozáson, a szakmai szervezetek és a szakszervezetek egységesen szállnak szembe a kormánnyal, a baloldali pártok viszont nem képesek meglovagolni a társadalmi elégedetlenséget. Népszerűségük példátlanul alacsony szinten van, az összes baloldali párt együttvéve is csak a franciák 24-25 százalékának szavazatára számíthat.
1990 és 2010 között már akkor is gyengének számította baloldal, ha csak a választók 40 százalékát tudhatta maga mögött. Marlière szerint a példátlan népszerűvesztés elsődleges oka az, hogy a francia az egyetlen olyan európai baloldal, amelynek nincs domináns szociáldemokrata pólusa. Bár a szocdemek az elmúlt három évtized alatt más országokban is sok választót veszítettek, azért sokhelyütt ma is kormányon vannak (Németországban, Spanyolországban, Portugáliában, Norvégiában és Dániában), igaz, több helyütt másokkal koalícióban.
Ugyanígy egyedülálló francia jelenség az is, hogy miközben másutt a baloldali populizmus visszaszorulóban van, az Engedetlen Franciaország minden más baloldali és környezetvédő szervezetet maga alá tudott gyűjteni. Csakhogy az Engedetlen Franciaország egyetlen ember, Jean-Luc Mélenchon köztársasági ambícióját hivatott szolgálni. Nincsenek helyi szervezetei, és végeredményben az a krédója, hogy a népnek le kell győznie az elitet. A szocialistáknak és a kommunistáknak még ma is vannak helyi szervezeteik, de ők olyannyira meggyengültek, hogy országos szinten csak kiegészítő szerepre képesek. Az eredmény: a baloldali szavazók a felmérések tanúsága szerint nem meggyőződésből, hanem jobb híján szavaztak a Mélenchon vezette összbaloldali egységszervezetre, a NUPES-re. Ez azonban csak sebtében összetákolt, tizennyolc pártból és szervezetből álló szövetség, amelynek tagjai ellentétes véleményen vannak például az Európai Unióval kapcsolatban. A szövetség vezetője, Jean-Luc Mélenchon kifejezetten népszerűtlen. A jobboldali Nemzeti Tömörülés vezérét, Marine Le Pent a választók nagyjából 34:21 arányban alkalmasabbnak és rokonszenvesebbnek tartják nála, sőt, ugyanilyen arányban úgy látják, hogy elkötelezettebb a demokratikus értékek iránt, mint Mélenchon. Ráadásul az úgynevezett népi rétegekben (az alkalmazottak és a kétkezi dolgozók körében) Mélenchon az átlagosnál is népszerűtlenebb.
Hogy lehet, hogy a hagyományos szocialista baloldal szinte eltűnt a színről? Hogyhogy vezetői kénytelenek besorolni a kormányképtelen Mélenchon mögé? Marlière François Hollande volt elnököt teszi ezért felelőssé, mivelhogy baloldali létére liberális gazdaságpolitikát folytatott, és ezzel elvesztette a baloldali választóközönség bizalmát. Csakhogy most, Mélenchonnal az élen a francia baloldal átesik a ló másik oldalára, és kormányképtelen populista politikát folytat. Ezt a váltást Marlière Marx híres mondatával jellemzi: minden esemény kétszer ismétlődik meg a történelem színpadán; ami először tragédia, az másodszor bohózat. Ez most fordítva történt. Hollande teljesítményét ő bohózatnak látta, Mélenchonét viszont tragédiának.