„Érkezzen jobbról vagy balról, világi vagy vallásos irányból, el kell utasítani minden olyan törekvést, amely a tananyagot valamilyen politikai program alapján határozná meg” – olvassuk a Chronicle of Higher Education felsőoktatási magazinban Wendy Brown politológustól, aki írásában Nihilista idők: Max Weber gondolatainak időszerűsége című monográfiáját ismerteti.
Weber több művében foglalkozott a tudományos objektivitás kérdésével. A legismertebb talán az 1917 november 7-én, éppen az oroszországi bolsevik forradalom napján tartott A tudomány mint hivatás című müncheni előadás. Weber nemcsak tudósként volt ismert, hanem aktívan politizált, néhány nappal a fenti egyetemi előadása előtt éppen az antiszemita és nacionalista Pánnémet Ligát bírálta. Ám akkor is és máskor is igyekezett világosan elkülöníteni politikai és tudományos szerepvállalását, és határozottan ellenezte a politikai mozgalmak egyetemi térnyerését.
Brown felidézi, hogy Weber elhíresült tanulmányában is amellett kardoskodik, hogy az empirikus tudománynak objektívnek kell maradnia. A társadalomtudós elemzése tárgyává teszi az értékeket, hiszen azt vizsgálja, hogy egyes gazdasági és közpolitikai intézkedések mennyiben koherensek, illetve milyen kulturális értékekre vezethetők vissza. Ám magukról az értékekről nem foglalhat állást. A politikai cselekvést irányító értékek megválasztása a politikus dolga. A weberi megközelítésből nemcsak az következik, hogy a tudomány nem hozhat érékítéletet, hanem az is, hogy a politika nem szólhat bele a tudományba. Mint Brown utal rá, a weberi felfogástól idegen a manapság divatos szemlélet, amely az egyetemeket és különösen a társadalomtudományt a társadalmi változások katalizátorának, sőt, zászlóshajójának tekinti.
A tudományos objektivitásra való törekvéstől az ideológiai elfogultság mellett idegen a kompromisszumkeresés is – teszi hozzá Brown. A tudósnak nem az a dolga, hogy megtalálja a középutat a versengő álláspontok között , hanem hogy racionális módszerekkel feltárja a tények közötti, illetve a tények és az értékek közötti összefüggéseket. Brown szerint ezért a tudományosság teljes félreértése már az is, ha a tudós megpróbál egyensúlyozni a különböző világnézetek között – ahelyett, hogy legfeljebb az elemzés tárgyának tekintené őket, irányvezetőjének azonban semmiképp. Brown úgy véli, hogy Weber legfontosabb tanítása száz év alatt sem veszített időszerűségéből: a politika befolyását, beleértve az állami, a gazdasági szereplőket és a politikailag motivált filantrópokat egyaránt a tudományon kívül kell tartani, a tudósoknak pedig tartózkodniuk kell a politizálástól, különben odavész a kutatás szabadsága és a tudomány autonómiája.
A tudományos objektivitás weberi mércéjének persze szinte lehetetlen megfelelni. Elvégre maga Weber is elismerte, hogy gyakran már a kérdésfelvetés is értékválasztást tükröz: azzal, hogy valamit társadalomtudományos problémának tekintünk-e, máris elköteleztük magunkat valamilyen értékek mellett. Elég csak a kritikai rasszelmélet tanítása körüli amerikai vitákra utalni. És az objektivitás szigorú követelményét nemcsak a puha bölcsészet és a félpuha társadalom- és gazdaságtudományok körében nehéz érvényesíteni. Mint arra Melanie Challenger bioetikus az IAI tudományos magazinban rámutat, a természettudományokban sem lehet semlegesnek maradni. Sőt, gyakran az értéksemleges tudományosság látszata válik politikai eszközzé. Challenger példaként a darwini evolúciós elméletet említi, amely az élővilágon belüli természetes hierarchiák gondolatára épült. Az ideológiai alapvetés világosan megjelenik abban a munkájában, amelyben a törzsfejlődés elméletét az emberi populációkra és nemekre alkalmazza, s amelyre aztán az eugenika, az emberi fajnemesítés hívei tudományos bizonyítékként hivatkoztak.